Van az a beugratós találós kérdés, hogy miért feketerigó a feketerigó? Amikor a kérdezett azt válaszolja, hogy hát azért, mert fekete a tolla, akkor a kérdező rákontráz, hogy jójó, hogy fekete, de miért rigó?
Éppen ilyen kérdés az is, hogy hány József Attila-kötet kell egy háztartásba?
A könyveinket leltározom. Nem kis munka. Polcról le, portalanítani, polcot is letörölni, száll a por, egyik polcra vissza, másik polcra vissza, még inkább száll a por, átrendezni, ezt ide, azt oda, még mindig száll a por, ennek lett egy párja, akkor ezt nem ide stb. Ha a betűrend talál, akkor a magasság egyenetlen, és fordítva. Ha esetleg valahogy mégis megoldja az ember, akkor biztosan a színharmóniával lesz probléma. Nem lehet tökéletes, muszáj megalkudni.
És akkor ott van a duplumok kérdése. Például rengeteg A Legyek Ura van a polcainkon. Ez eléggé felháborít, tekintve, hogy nagyon nem szerettem azt a könyvet, de úgy látszik, az iskolás éveimben sok ismerős és tanár gondolta azt, hogy megfelelő ajándék. (Ha az lenne ennek a cikknek a címe, hogy Hány A Legyek Ura kell egy háztartásba?, akkor meg sem írtam volna ezt a cikket, mert a választ hamar rövidre zárom: egy még bőven sok is. Ne értse félre senki az elhatárolódásomat, egyszerűen csak nagyon didaktikusnak és életszerűtlennek találtam azt a történetet.) Sok Egri csillagokat is találtam, azoknak már nagyon örültem, gyerekkoromban nyaranta többször is elolvastam, annyira szerettem. De a legtöbbet József Attila-verseskötetből találtam.
Van itt vaskos József Attila-összes, amit csak asztalon lehet olvasni, van itt vékonyka gyűjteményes (némelynek a kivitelezése, némelynek a válogatása), van itt szerelmes tematikájú gyűjteményes, van kronologikusan rendezett, van betűrendes, van eredeti kiadás szerinti, valamint szabadkoncepciós, van itt kis méretű zsebkönyv, elegáns sorozat, és a számomra legkedvesebb, általam legféltettebb: a bőrkötéses, bibliapapírra nyomtatott kincs.
Először kiemeltem őket a többi könyv közül, hogy akkor csináljunk József Attila-sort! Megkomponáltam tematika, szín és magasság szerint – tökéletes polcesztétika. De amint fentebb is mondottam, az elrendezés nem lehet tökéletes, meg kell alkudni. Hiába nézett ki jól, csak nem tetszett a József Attila-sor. Azt éreztem, hogy olyan klinikai, olyan szintetikus, nem lehet ilyen kiinduló helyzetből József Attilát olvasni.
Ekkor jöttem rá, hogy nem is megalkuvás, amit én annak gondoltam. El kell engedni a tökéletességre való törekvésünket, és hagyni a gondviselésnek, hogy irányítsa helyettünk egy kicsit a dolgokat, rendezgesse helyettünk a könyveket. Ezért fogtam a József Attila-köteteket és visszakevertem a többi könyv közé, véletlenszerűen, tervezés nélkül, jusson minden polcra, minden szobába legalább egy.
Itt-ott a házban legyen egy-egy József Attila. Az a legjobb, ha nem is tudjuk, hány van. Az a legjobb, ha nem is tudjuk, pontosan hol vannak. Azért legalább egy legyen mindig kézügyben, lehetőleg az éjjeliszekrényen. Ez legyen az, amiben szívesen gyönyörködünk és ami rögtön a tenyerünkbe simul, de amit mégsem sajnálunk forgatni, agyonlapozni, naponta használni. A többi pedig legyen mindenhol körülöttünk, hogy a házban járva-kelve akaratlanul is a kezünkbe akadjanak, hogy rájuk találhassunk, amikor azt hisszük, nem is keressük őket – miközben a titkos igazság az, hogy mindig mindenki éppen egy József Attila-kötetet keres.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 4-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.