Csáki Róbert: Zárt kert II. (olaj, vászon, 95 cm, 2010)
– Te tényleg ennyire szereted a virágokat? – kérdezte a minap egy kedves ismerősöm, őszinte csodálkozással a hangjában.
Én? Ugyan! De miért is kérdezi egyáltalán, csodálkoztam vissza rá. Erre néhány másodpercig elnézően mosolygott, majd barátságosan megjegyezte, hogy akkor igazán kiszállhatnék idegen emberek virágágyásából, mert nemcsak illetlenség, de valószínűleg törvényszegés is.
Szégyenkezve másztam vissza a járdára az alacsony kovácsoltvas kerítéssel körbevett, zöldellő kiskertből, ami mellett a kellemes tavaszi napsütésben épp elsétáltunk volna, ha nem állok meg lábatlankodni. Én csak azt szerettem volna megállapítani, hogy az a kis kék virág, amit kívülről nem láttam elég jól, hérics-e, szabadkoztam. De igazából tudom, hogy nem hérics, folytattam egyre kevésbé bűnbánóan és egyre inkább lelkesen, mert a hérics egy másik virág, és még csak nem is kék, mert bizony sárga, de sehogy sem jut eszembe, hogy akkor ez a kis kék melyik is lehet. Valami hasonlóan furcsa neve van. De várj, mert itt van a nyelvemen!
Felsoroltam hát minden kék virágot, amit csak elő tudtam bányászni az emlékezetemből, az imolától a gyöngyös kékikéig, majd megróttam magam, hisz az nem is gyöngyös kékike, mindig rosszul mondom… Igen, megvan, fürtös gyöngyike! De végül be kellett ismernem, hogy egyik sem a szóban forgó kék virág, amiért testi épségemet és törvény előtti becsületemet kockáztattam, így elszomorodva indultam hazafelé. Otthon aztán kibámultam a tömbház ablakán az utcánkban található egyetlen, szomorkodó fára, és elgondolkoztam: tényleg ennyire szeretem a virágokat?
Eszembe jutott gyerekkorom egyik kedvenc meséjének főhőse, Furcsa Borcsa, a kis boszorka, aki ismerte az erdők és rétek minden virágát. Hatalmas piros kalapjában mindig ott virítottak, de nemcsak úgy, odatűzve, hanem gyökeresen, bimbósan, éppen, mint a mezőn. Furcsa Borcsa volt az erdők és rétek kertésze, ezért naphosszat ide-oda röpködött, virágokat szállítgatott, ültetgetett mindenfelé. Egy nap viszont eltévedt és egy tornyos város fölé keveredett. Odafentről meg is állapította: „Szép, szép ez a sok torony, de azért elkelne itt egy kis zsálya, sáfrány, barátszegfű, vadrezeda, ezerjófű, ligetszépe, kék szarkaláb…”
Sokszor én is Döbrentey Ildikó meséjében érzem magam itt, Budapesten. Szép, szép ez a sok torony, ez a sok belvárosi bérház, körfolyosó, szecessziós épület, szépek a Duna-parti paloták, a pilléres hidak, szép minden templom, a széles sétányok, hatalmas terek, szépek a színes cserepek, a mozaik, a macskakő, de azért elkelne itt egy kis természet!
Nem arról van szó, hogy szeretem-e a virágokat, mert persze, hogyne szeretném, nagyon szépek. Arról van szó, hogy az ember nem akkor veszi észre a virágokat, amikor azok nap mint nap körbeveszik, hanem sajnos csak akkor, ha mindeddig ott voltak neki, és hirtelen már nincsenek. Falun nőttem fel, udvaron, mezőn, erdőben. Akárcsak Furcsa Borcsa, én is tudom, hogyan kell zöld mohából ágyat vetni, nedves fából tüzet rakni, bokrok alatt gombát lelni, madarakkal fütyörészni. Hozzászoktam az évszakok változásához, a körülöttünk zajló élet hangjaihoz, a csillagok fényéhez.
A nagyvárosban viszont mindez nem tapasztalható meg. Lemaradok minden évszakváltásról. Néhány napja is, amikor kitekintettem az ablakon az egyetlen fánkra, meglepődve vettem észre, hogy gyönyörű, friss zöld lombkoronában pompázik. Mikor lett tavasz, kérdeztem magamban, hisz nem láttam egyetlen rügyező ágat, bimbózó virágot sem, nem hallottam madárcsicsergést, és utolsó emlékem a télre levetkőzött, csupasz faágak képe.
Ezért örülök annyira minden kék virágnak, ezért kutatok kiskertekben minden apró életjelet. Keresem a tavaszt, az ujjongást, a zsibongást, az életet. A gyökereinket, amelyek egykori természetközeli létezésünkhöz kötnek. Az évszakok változását, az isteni rendet. És szomorúan konstatálom mindig, hogy sok teendőnk van még nekünk, városi embereknek, hogy megtalálhassuk, amit keresünk: elkelne itt még sok zsálya, sáfrány, barátszegfű, vadrezeda, ezerjófű, ligetszépe, kék szarkaláb…
(Sáfrány, csaptam a homlokomra még aznap este. Hát persze, tudtam én, hogy furcsa neve van, de hibásan nem a nősziromfélék nemzetségéhez tartozó fűszernövény arab eredetű megnevezését kerestem emlékeimben, hanem a latin, és még azelőtt természetesen görög változatot, ami nem más, mint a becses krókusz.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)
