Bonczidai Éva: Csészényi történetek

2020. szeptember 21., 11:19
Rippl-Rónai József: Kínai csészés nő (Zorka) (pasztell, papír, 51,5 × 41 cm, 1920) – Forrás: Wikimedia Commons

Manapság nagyon trendi kiüríteni az életterünket: különböző módszerek vannak arra, milyen módon szelektáljuk a minket körülvevő tárgyakat, a szekrényünk tartalmát, a polcokon sorakozó semmiségeket, de akár a könyveket is. Több tér, több fény = harmónia, rend, boldogság. Aljas ígéret ez, mert ha tévedünk, nem lehet meg nem történtté tenni. Mert nem arról van szó, hogy rakjuk dobozokba mindazt, amivel már nem akarunk egy fedél alatt élni, és száműzzük a garázsba (már ha van, és ahonnan mégiscsak előásható, ha nagyon hiányzik), hanem dobjuk ki, „engedjük el”. Engedjük el azt, amit tartogatunk –nagyon találó ez a szó. Benne van, hogy ragaszkodunk hozzá, de nem görcsösen. Kell, de nem használjuk semmire. Nincsenek észérvek mellette, csak holmi érzelmi kötődés vagy kegyeleti szemérmesség tiltja, hogy kidobjuk végre. És csak porfogó. Elfoglalják előlünk a helyet. A saját otthonunkban.

Könnyű bedőlni ennek az érvelésnek. És a lakberendezési magazinokban is csak letisztult, egyszerű, praktikus bútorokat és tárgyakat látunk. Semmi káosz, semmi limlom. Semmi személyesség. Semmi személyiség.

Bevallom, néha nekem is agyamra mennek a lomjaink, de bárhányszor nekifutok, hogy végre megszabaduljak tőlük, elbizonytalanodom. Mert ha ezek már nem lesznek itt, olyan, mintha más lakna itt. Mert még a giccsekről is tudom, miért kerültek az otthonunkba. Tudom, miért őrizzük – történetek, barátok kaján ajándékai ezek. Régi viccek régi poénjai, de vagyunk néhányan, akik elvigyorodunk, ha meglátunk egy bekeretezett mosómedveportrét. Aztán majd, ha már senki nem érti a viccet, szemétre kerül, és ez rendjén van. De van, amitől igenis árulás volna megválni.

Nemrég meghívott az itteni otthonába egy új barátunk (kétlaki, Svédországban letelepedett erdélyi magyar – mennyi szó kell már ahhoz is, hogy semmi személyest ne mondjak róla!), és a lakásban egy egész falat betöltő vitrin volt tele teáscsészékkel: anyai örökség. Egy dédelgetett gyűjtemény legszebb darabjai. És lépten-nyomon a család történetének egy-egy kedves epizódjához kötődő emlék fogadott. Örökölt emlékek, számtalanszor elmesélt történetek tárgyi bizonyítékai és saját emlékek különös gyűjteménye volt ott – mintha a szülőház generációk óta belakott tere költözött volna át egy pár éve vásárolt lakásba. És ettől ők otthon voltak itt. És úgy éreztem, az otthonukba, a családjukba fogadtak azáltal, hogy megnézhettem azt a sok csodát és meghallgathattam a történetüket. Mi lett volna, ha ők is inkább a trendiséget választják, és a kontinensen, tengereken áthordott kacatokat egyszer csak az út szélén hagyják egy kartondobozban? Valószínűleg örökké hontalanná váltak volna a letisztult, szép új lakásukban.

Ha a gyerekkoromra gondolok, van olyan tárgy, ami nagyon hiányzik, de már nem tudom elővenni. Pedig szeretném megmutatni a fiaimnak. Ilyen például dédnagymamám egyik takarója és az a mellénye, amelyiken szövettel bevont barna gombok voltak – nem volt csicsás, praktikus volt, egyszerű és nagyon fontos, mert ezeket bügyürgetve mindig megnyugodtam, ha bemenekültem hozzá az anyai szigor elől. Sokszor ölbe vett, sokat mesélt – azt mondta, ettől lesz okos a gyermek. Ösztönösen tudott mindent, mert igazi bölcs volt. A csontfésűjére is emlékszem és a petróleumszagra – időnként petróleummal fésülte át a haját, nála mégis mindennek tisztaság- és mamaszaga volt. A petróleumszagról igazából az iskolakezdés jut eszembe – amikor elsős lett a fiam egy belvárosi iskolában, mesélni kezdtem, milyen volt az én iskolám egy szilágysági faluban. A petróleumszagot is megemlítettem, mire visszakérdezett, hogy az milyen. Milyen egy illat? Mit lehet erre mondani egy okostábla előtt ácsorgó, ünneplőbe öltözött hétévesnek? Sután annyit mondtam, hogy olyan erős szaga van, mint a benzinnek. Amióta így cserbenhagytak a szavak, jobban becsülöm a tárgyakat.

Pár évvel ezelőtt, amikor olyan időket éltünk, hogy az asszony, aki vagyok, úgy érezte, sok mindenről beszélni kellene végre az emberével – veszélyes az, amikor az asszonyokban sok a beszélhetnék –, az ember hazaállított többdoboznyi limlommal, olyan dolgokkal, melyeket a nagyszülei házából hozott, mert anyósom ki akarta dobni őket. (Ágyneműk, melyeket sosem fogunk használni, bögrék, tányérok, kopott régiségek voltak ezek.) Az egyik dobozból elővett és átnyújtott egy kifakult virágú, pókháló-repedéses csészét: ezt neked adom, a nagymamámé volt, aki minden reggel málnalevélteát ivott ebből. Fogtam a vékony porcelán csészefület, és azt éreztem, hogy egy bölcs asszony üzent nekem. Egy asszony, akit én nem ismerhettem, de ő is szerette a férfit, akit szeretek.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)