Manapság nagyon trendi kiüríteni az életterünket: különböző módszerek vannak arra, milyen módon szelektáljuk a minket körülvevő tárgyakat, a szekrényünk tartalmát, a polcokon sorakozó semmiségeket, de akár a könyveket is. Több tér, több fény = harmónia, rend, boldogság. Aljas ígéret ez, mert ha tévedünk, nem lehet meg nem történtté tenni. Mert nem arról van szó, hogy rakjuk dobozokba mindazt, amivel már nem akarunk egy fedél alatt élni, és száműzzük a garázsba (már ha van, és ahonnan mégiscsak előásható, ha nagyon hiányzik), hanem dobjuk ki, „engedjük el”. Engedjük el azt, amit tartogatunk –nagyon találó ez a szó. Benne van, hogy ragaszkodunk hozzá, de nem görcsösen. Kell, de nem használjuk semmire. Nincsenek észérvek mellette, csak holmi érzelmi kötődés vagy kegyeleti szemérmesség tiltja, hogy kidobjuk végre. És csak porfogó. Elfoglalják előlünk a helyet. A saját otthonunkban.
Könnyű bedőlni ennek az érvelésnek. És a lakberendezési magazinokban is csak letisztult, egyszerű, praktikus bútorokat és tárgyakat látunk. Semmi káosz, semmi limlom. Semmi személyesség. Semmi személyiség.
Bevallom, néha nekem is agyamra mennek a lomjaink, de bárhányszor nekifutok, hogy végre megszabaduljak tőlük, elbizonytalanodom. Mert ha ezek már nem lesznek itt, olyan, mintha más lakna itt. Mert még a giccsekről is tudom, miért kerültek az otthonunkba. Tudom, miért őrizzük – történetek, barátok kaján ajándékai ezek. Régi viccek régi poénjai, de vagyunk néhányan, akik elvigyorodunk, ha meglátunk egy bekeretezett mosómedveportrét. Aztán majd, ha már senki nem érti a viccet, szemétre kerül, és ez rendjén van. De van, amitől igenis árulás volna megválni.
Nemrég meghívott az itteni otthonába egy új barátunk (kétlaki, Svédországban letelepedett erdélyi magyar – mennyi szó kell már ahhoz is, hogy semmi személyest ne mondjak róla!), és a lakásban egy egész falat betöltő vitrin volt tele teáscsészékkel: anyai örökség. Egy dédelgetett gyűjtemény legszebb darabjai. És lépten-nyomon a család történetének egy-egy kedves epizódjához kötődő emlék fogadott. Örökölt emlékek, számtalanszor elmesélt történetek tárgyi bizonyítékai és saját emlékek különös gyűjteménye volt ott – mintha a szülőház generációk óta belakott tere költözött volna át egy pár éve vásárolt lakásba. És ettől ők otthon voltak itt. És úgy éreztem, az otthonukba, a családjukba fogadtak azáltal, hogy megnézhettem azt a sok csodát és meghallgathattam a történetüket. Mi lett volna, ha ők is inkább a trendiséget választják, és a kontinensen, tengereken áthordott kacatokat egyszer csak az út szélén hagyják egy kartondobozban? Valószínűleg örökké hontalanná váltak volna a letisztult, szép új lakásukban.
Ha a gyerekkoromra gondolok, van olyan tárgy, ami nagyon hiányzik, de már nem tudom elővenni. Pedig szeretném megmutatni a fiaimnak. Ilyen például dédnagymamám egyik takarója és az a mellénye, amelyiken szövettel bevont barna gombok voltak – nem volt csicsás, praktikus volt, egyszerű és nagyon fontos, mert ezeket bügyürgetve mindig megnyugodtam, ha bemenekültem hozzá az anyai szigor elől. Sokszor ölbe vett, sokat mesélt – azt mondta, ettől lesz okos a gyermek. Ösztönösen tudott mindent, mert igazi bölcs volt. A csontfésűjére is emlékszem és a petróleumszagra – időnként petróleummal fésülte át a haját, nála mégis mindennek tisztaság- és mamaszaga volt. A petróleumszagról igazából az iskolakezdés jut eszembe – amikor elsős lett a fiam egy belvárosi iskolában, mesélni kezdtem, milyen volt az én iskolám egy szilágysági faluban. A petróleumszagot is megemlítettem, mire visszakérdezett, hogy az milyen. Milyen egy illat? Mit lehet erre mondani egy okostábla előtt ácsorgó, ünneplőbe öltözött hétévesnek? Sután annyit mondtam, hogy olyan erős szaga van, mint a benzinnek. Amióta így cserbenhagytak a szavak, jobban becsülöm a tárgyakat.
Pár évvel ezelőtt, amikor olyan időket éltünk, hogy az asszony, aki vagyok, úgy érezte, sok mindenről beszélni kellene végre az emberével – veszélyes az, amikor az asszonyokban sok a beszélhetnék –, az ember hazaállított többdoboznyi limlommal, olyan dolgokkal, melyeket a nagyszülei házából hozott, mert anyósom ki akarta dobni őket. (Ágyneműk, melyeket sosem fogunk használni, bögrék, tányérok, kopott régiségek voltak ezek.) Az egyik dobozból elővett és átnyújtott egy kifakult virágú, pókháló-repedéses csészét: ezt neked adom, a nagymamámé volt, aki minden reggel málnalevélteát ivott ebből. Fogtam a vékony porcelán csészefület, és azt éreztem, hogy egy bölcs asszony üzent nekem. Egy asszony, akit én nem ismerhettem, de ő is szerette a férfit, akit szeretek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.