Marikámnak ez az otthon ülés is olyan jól megy. Most, hogy nem kell a laptopot nézni reggeltől estig, elkezdett horgolni. A Facebookon láttam, hogy nagyestélyit csinált ekrüből. Gyönyörű, na. Persze, tudom, hogy az egy szín, ne izélj már. Régen én is horgoltam.
És képzeld, most sző. Saját mintát dolgozott ki, amíg megkelt a kenyér. Mert tudod, most otthon süt. Nem hizlalja a péket. Az ő kenyere sokkal jobb. Megtanult kovászolni, már tanítja a többi internetezőt is. Fotózza, videózza nekik, mit hogy kell csinálni, oszt’ azok otthon utánozzák, sütik a jobbnál jobb cipókat. Sokan követik. Persze hogy vigyáz magára! Ez nem olyan, hogy mennek utána, hanem figyelik az interneten. Hogy megtanulják a horgolást, meg a szövést, meg a dagasztást. Mert annak a sok hosszú körmű városi csitrinek az anyja is ilyen hosszú körmű dáma – nem volt, aki megtanítsa nekik, hogy csináljanak nagyestélyit, szőnyeget meg jó, tömött kenyeret. Gondolhatod, hogy az ilyen bagettek meg kroászonnak hívott kiflik után milyen jólesik nekik valami rendes étel. Na szóval nagyon kellenek az ilyenek, mint Marikám, akik meg tudják mondani a többinek, mit hogy csináljanak. Azt beszélik, ennek már neve is van. Influenszer – azt mondja Marikám, így hívják. Biztos azért, mert ez a koronás influenza kellett ahhoz, hogy a fiatalok is elkezdjenek dolgozni. Divat lett a rendes munka.
*
Ne mondjad nekem, hogy ne posztoljam a megégett kenyeret, hanem töltsek le egy rendes fotót az internetről, mert direkt tettem ki, hogy nekem nem sikerült. Mert akkor bátor nő vagyok. Aki harcol a látszattökéletesség ellen. Akit hősként tisztel a többi pár ezer nő, akinek szar lett a kenyere. Mert undorító, hogy mindenki csak henceg, dicsekszik, mutogatja, hogy bezzeg az ő süteménye, az ő gyereke, az ő csodálatos élete. Lájkolják persze azt is, de valójában mindenki utálja őket. Engem viszont szeretnek. Mert elszenesedett a kenyerem. (Sütöttem jót is, de azzal nem akartam dicsekedni.) Szívecskét küldenek, meg ölelést. Napi ötszáz üzenetet kapok, gratulálnak, hogy meg mertem mutatni. „Itthon sokkal jobb ízü énnekem / A fekete, mint máshol a fehér” – azt mondják, zseniális a humorom.
A múltkor kiborogattam a játékokat, bekentem nutellával a gyermekeket, még a falra is húztam egy csíkot, és szóltam a kölyköknek, hogy ma ugrálhatnak az ágyon. Lefotóztam: „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet!” – hatszáznyolcan írtak, hogy nagyon jó anya vagyok.
Amikor hazaértünk a pilisi túráról, csak annyit írtam ki egy szürke háttérre, hogy „minden lakás olyan, akár a ketrec”. Kétszázhárom síró emotikont kaptam, nyolcszázötvennégy szívecskét és ezer bátorító hozzászólást.
A #maradj_otthon után három héttel lefotóztam a lábamat is: „nő a köröm még és szisszenve a szőr”. Még Rihanna is megosztotta a képet és azt írta két nagy piros szív közé, hogy Hungarian poetry…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.