Amikor a nő felmos – úgy értem, a padlót mossa fel –, sárkány lesz belőle, ijedten széled szét a család, hogy úristen, már megint felmosás van. Hol felmosás van, ott zsarnokság van. Nemcsak konyhákban, nemcsak fürdőszobákban – ott honol csöndben a családban. Hol felmosás van, ott mindenki szem a láncban. Poros ruhában, szomjhalálban, cipője talpában, hulló hajszálban, pödrött bajszában. Hol felmosás van, senki nem moccanhatik, hol felmosás van, a nő szava hallatik. Más kussolhatik. Szív megszakadhatik.
Amikor a nő felmos, mindig lassan szárad a padló. Sokkal lassabban, mintha más mosna fel, de ezt talán sosem fogjuk megtudni biztosan. De mégis, a lassú száradás mögött ott áll a nő maga, a harcos amazon, kezében fenyegető felmosónyél, szemében a felmosásláz sötét villámai. Dühödten, megkönynyebbülten önti ki a szennyes vizet, s mögötte végtelen, rideg, vizes sík marad. Áthatolhatatlan, csúszós rónaság. Minden vízfolt maga az örökkévalóság, minden vízfolt maga a fegyelem.
Szelídebb nők egyszer, vadabb nők kétszer mosnak fel alkalmanként. A legvadabb nők olykor eldobják a felmosónyelet, négykézlábra ereszkednek, és ronggyal törlik a nehezen elérhető részeket. Maguk is a felmosás részeivé lesznek szinte, szutykos térddel, csatakos ruhában és homlokkal beleolvadnak a sikálásba. Tisztulást remélnek, biztosan. Ha ruhájuk, hajuk, mellük lóg ekkor, ne figyelj rájuk. Ha orruk is lóg viszont, mégis jobb, ha figyelsz. Könnyen rájöhetsz az árnyalatokra. Van az úgy, hogy felmosáskor a nők szemébe könny szökik. Ezt nem mindig a felmosó kemikáliák teszik.
Amikor a nő felmos, gyakran egyedül van. Magányos tevékenység is ez, kétségtelen. A felmosásban egynapi munka fáradsága gyűlik össze, amikor a nő felmos, ereje már nagyon kevés. Felmosni olyan, mint egynapi napszám után megkapálni a családi kiskertet. Olyan, mint egynapi lapszerkesztés után újraírni a hírhasábot. Olyan, mint egy lezárt tárgyalás után este újra találkozni és beszélgetni a kekec üzleti partnerrel. Vagy olyan, mint esküvő másnapján ebédelni a rokonsággal.
A felmosás amolyan végső harc a napi küzdelemben. Ezért olyan szigorú a nő, amikor felmos – ha rágyalogolsz a padlóra, és ott újra fel kell törölnie, az számára az összeomlás maga. Ha már túl van rajta, többé nem akar ezzel foglalkozni. És egyebet se csinálni lehetőleg. Ezért szereti. Nem azért, mert vonzza a felmosás. Vagy a sárkánnyá válás a száradó padló fölött.
Úgy szeret tehát felmosni a nő, hogy közben nem szeret felmosni. Ám amikor a nő felmos, valami lezárul, valami véget ér, valami más kezdődik el. Jobb világ lesz, amikor már felmosott, azt reméli. Tiszta, nyugodt, kényelmes életérzés kezdődik, megszusszanós, puha. Eljön az ő ideje is, némi saját, fotelok, kanapék rejtekén. A felmosás előtt talán másokért dolgozott, a felmosás után kicsit maga lehet. Vagy legalább addig, amíg szárad a padló. A felmosás kilépés a lógó hajú és ruhájú, homloktörlős, kemény tekintetű létezésből, kicsit a sima arcú, lágy nézésű lét ígérete.
Felmosni persze többen is lehet. Olyankor gyorsabban szárad a padló. Olyankor rá lehet lépni a még nedves részekre. Olyankor meglágyulnak a tekintetek. Olyankor nincs felkiáltójel a mondatok végén.
De addig is: hol felmosás van, mindenki szem a láncban. Csatakos ruhában. Csöndes szobában. Lapítva, feszengve, várva. Türelmetlenül, fél lábra állva. Ugrabugrálva. Dohogva, tüzet okádva. Vagy csak bedőlve a kádba.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.