A lány a belvárosból ment kifelé a város patinás sétálóutcáján. Éttermek, színház, a legexkluzívabb boltok sorakoztak. Ahogy kijjebb ért, lefordult az egyik mellékutcán, ott állt a moziépület. Erre már csak elvétve voltak üzletek, inkább lakóházak tarkállottak, nem mind felújított, bár nem is ütött-kopott, csak régi állapotú, ami még tartotta magát.
Az egyik kapu nyitva állt, besétált. Kihalt udvar, helyenként füves, letaposott földdel, autónyomokkal, de autó sehol. Az ablakok sötétek, egyikben sem világított lámpafény, bár már szürkületbe hajlott. Hátul egy pajtaforma kapu, talán műhely vagy garázs lehetett. Lázár Ervin jutott eszébe, a kisfiúval és oroszlánjaival. Fülelt, de morgás nem hallatszott. A málladozó házfalon felirat volt olvasható nyomokban: siess… eső…marék… víz… tűz…
Desiré egy előadás után ment volna haza, amikor összeakadt barátjával, Resti Kornéllal.
– Hova, hova, barátocskám? – állította meg az ősbohém. – Csak csavargunk, így, egyedül?
– Dehogy, már hazafelé tartok – válaszolta amaz –, tudod, kezet fogok a Kodály-szoborral a parkban, azután irány a Boszorkány utca.
Tudvalévő, Desiré a Boszorkány utcában lakott diákszálláson, és útközben a Nagytemplom előtti parkban babonából és tiszteletből megérintette Kodály, a példakép kórus-zeneszerző felemelt karral ábrázolt kőmását, mintha valóságosan is kézfogással üdvözölné. Szokásuk volt ez az ének szakosoknak, különösen szilveszteréjjel, amikor többen már élőnek is vélték a sokadik kör után a főtérre és vissza, éjjeli mámorban a Barbakán körül megtett út során a nevezetes szobrot.
– Úgy ám, ne menj, tarts csak velem.
– De hisz már minden bezár – feleselt az ének szakos, bár akkor már tudta jól, megint hajnalok hajnalán fog csak hazaérni, mert meg kell hallgatnia Resti barátját, merre járt, milyen gondolatok foglalkoztatták az elmúlt hetekben.
– A szép Regine Olsen! – kezdte Resti. – Akit nem vett el Kierkegaard, csak hitegetett, na én elvettem!
– De hisz te akkor nem is éltél!
– Na és? Élhettem volna! – így Resti. – És képzeld, gépírónőt tartok!
– Akit elveszel feleségül? Mint Dosztojevszkij?
– Ezt még nem tudom. Elvégre nincs játékszenvedélyem. És valójában mások írásait gépeltetem le vele.
– Kikét? – kérdezte Desiré, és könnyed dallamot kezdett dúdolni.
– Ady, Weöres, Apollinaire, Márai.
– Márai nem is költő.
– Nem, inkább író, de több különös találkozásom volt vele.
– Ugyan hol?
– A Duna-parton mászkáltam a Virrasztó Jenő álnevű Végh Attilával, és ott. Azután Párizsban, egy egész könyveskirakatot elfoglalt a latin negyedben.
– Franciául? Azaz francia fordításban?
– Hogyan másként? – biggyesztette le ajkát jellegzetesen Kornél, ami Desirét mindig megnevettette. – Végre elhúzták a vasfüggönyt, Márai-dömping lepte el egész Európát. Ha megérhette volna szegény feje!
– Szerintem tudta – dünnyögte Desiré, és sokatmondóan bólintott.
– Na jó, legyen – egyezett bele a barátja.
Közben többször megálltak, majd elindultak, Resti időnként felnézett az égre, és Desirének meg kellett érintenie a könyökénél, nehogy a földön megbotoljon, azaz időben nézzen a lába elé. Mindeközben olyan helyre értek, ahol már elég gyér volt a világítás, egy udvarba vezető kapu pedig mintha épp nekik nyílt volna ki. Könnyű eső is permetezni kezdett.
Beléptek a kapun, ledöngölt földudvaron találták magukat, egy sarokban szakadozott gyékényen széndarabok feketélltek. A házban mintha nem lakott volna senki. Resti felkapott egy széndarabot és írni kezdett a falra:
Siess, hull az eső!
De milyen eső? Ez nem is eső!
Vidáman tánclépésekbe kezdett.
Desiré is felvett egy széndarabot és folytatta:
Talán csak egy marék víz.
És megismételte egy sorral lejjebb:
Talán csak egy marék víz.
Kisurrantak a kapun, remélve, hogy nem látja őket senki. Resti még hazakísérte Desirét a Boszorkány utcába, majd elpárolgott, ki tudja, merre. Desiré tudta, hogy hetek vagy akár hónapok múltán látja csak viszont .
Néhány nap múlva Desiré színházi próbára ment – énekelt az egyik zenés darab kórusában. Próba után valahogy ugyanott kötött ki, annál a háznál, ahová Restivel a különös éjszakán betévedtek. Belesett, megint nem volt ott senki.
A házfalon a felirat is ott volt még, amit korábban odaírtak, de nem csak az. Egy második versszak is következett utána:
Szeress, kell a szíved.
De milyen szív? Ez nem is szív!
Talán csak egy marék tűz.
Talán csak egy marék tűz.
Visszajött volna Resti? Vagy más kapott kedvet, hogy folytassa a rigmust? Mindenesetre az eső rendesen zuhogni kezdett, Desiré a nyakába vette a lábát és iszkiri, meg sem állt a Boszorkány utcáig.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.