A lány a belvárosból ment kifelé a város patinás sétálóutcáján. Éttermek, színház, a legexkluzívabb boltok sorakoztak. Ahogy kijjebb ért, lefordult az egyik mellékutcán, ott állt a moziépület. Erre már csak elvétve voltak üzletek, inkább lakóházak tarkállottak, nem mind felújított, bár nem is ütött-kopott, csak régi állapotú, ami még tartotta magát.
Az egyik kapu nyitva állt, besétált. Kihalt udvar, helyenként füves, letaposott földdel, autónyomokkal, de autó sehol. Az ablakok sötétek, egyikben sem világított lámpafény, bár már szürkületbe hajlott. Hátul egy pajtaforma kapu, talán műhely vagy garázs lehetett. Lázár Ervin jutott eszébe, a kisfiúval és oroszlánjaival. Fülelt, de morgás nem hallatszott. A málladozó házfalon felirat volt olvasható nyomokban: siess… eső…marék… víz… tűz…
Desiré egy előadás után ment volna haza, amikor összeakadt barátjával, Resti Kornéllal.
– Hova, hova, barátocskám? – állította meg az ősbohém. – Csak csavargunk, így, egyedül?
– Dehogy, már hazafelé tartok – válaszolta amaz –, tudod, kezet fogok a Kodály-szoborral a parkban, azután irány a Boszorkány utca.
Tudvalévő, Desiré a Boszorkány utcában lakott diákszálláson, és útközben a Nagytemplom előtti parkban babonából és tiszteletből megérintette Kodály, a példakép kórus-zeneszerző felemelt karral ábrázolt kőmását, mintha valóságosan is kézfogással üdvözölné. Szokásuk volt ez az ének szakosoknak, különösen szilveszteréjjel, amikor többen már élőnek is vélték a sokadik kör után a főtérre és vissza, éjjeli mámorban a Barbakán körül megtett út során a nevezetes szobrot.
– Úgy ám, ne menj, tarts csak velem.
– De hisz már minden bezár – feleselt az ének szakos, bár akkor már tudta jól, megint hajnalok hajnalán fog csak hazaérni, mert meg kell hallgatnia Resti barátját, merre járt, milyen gondolatok foglalkoztatták az elmúlt hetekben.
– A szép Regine Olsen! – kezdte Resti. – Akit nem vett el Kierkegaard, csak hitegetett, na én elvettem!
– De hisz te akkor nem is éltél!
– Na és? Élhettem volna! – így Resti. – És képzeld, gépírónőt tartok!
– Akit elveszel feleségül? Mint Dosztojevszkij?
– Ezt még nem tudom. Elvégre nincs játékszenvedélyem. És valójában mások írásait gépeltetem le vele.
– Kikét? – kérdezte Desiré, és könnyed dallamot kezdett dúdolni.
– Ady, Weöres, Apollinaire, Márai.
– Márai nem is költő.
– Nem, inkább író, de több különös találkozásom volt vele.
– Ugyan hol?
– A Duna-parton mászkáltam a Virrasztó Jenő álnevű Végh Attilával, és ott. Azután Párizsban, egy egész könyveskirakatot elfoglalt a latin negyedben.
– Franciául? Azaz francia fordításban?
– Hogyan másként? – biggyesztette le ajkát jellegzetesen Kornél, ami Desirét mindig megnevettette. – Végre elhúzták a vasfüggönyt, Márai-dömping lepte el egész Európát. Ha megérhette volna szegény feje!
– Szerintem tudta – dünnyögte Desiré, és sokatmondóan bólintott.
– Na jó, legyen – egyezett bele a barátja.
Közben többször megálltak, majd elindultak, Resti időnként felnézett az égre, és Desirének meg kellett érintenie a könyökénél, nehogy a földön megbotoljon, azaz időben nézzen a lába elé. Mindeközben olyan helyre értek, ahol már elég gyér volt a világítás, egy udvarba vezető kapu pedig mintha épp nekik nyílt volna ki. Könnyű eső is permetezni kezdett.
Beléptek a kapun, ledöngölt földudvaron találták magukat, egy sarokban szakadozott gyékényen széndarabok feketélltek. A házban mintha nem lakott volna senki. Resti felkapott egy széndarabot és írni kezdett a falra:
Siess, hull az eső!
De milyen eső? Ez nem is eső!
Vidáman tánclépésekbe kezdett.
Desiré is felvett egy széndarabot és folytatta:
Talán csak egy marék víz.
És megismételte egy sorral lejjebb:
Talán csak egy marék víz.
Kisurrantak a kapun, remélve, hogy nem látja őket senki. Resti még hazakísérte Desirét a Boszorkány utcába, majd elpárolgott, ki tudja, merre. Desiré tudta, hogy hetek vagy akár hónapok múltán látja csak viszont .
Néhány nap múlva Desiré színházi próbára ment – énekelt az egyik zenés darab kórusában. Próba után valahogy ugyanott kötött ki, annál a háznál, ahová Restivel a különös éjszakán betévedtek. Belesett, megint nem volt ott senki.
A házfalon a felirat is ott volt még, amit korábban odaírtak, de nem csak az. Egy második versszak is következett utána:
Szeress, kell a szíved.
De milyen szív? Ez nem is szív!
Talán csak egy marék tűz.
Talán csak egy marék tűz.
Visszajött volna Resti? Vagy más kapott kedvet, hogy folytassa a rigmust? Mindenesetre az eső rendesen zuhogni kezdett, Desiré a nyakába vette a lábát és iszkiri, meg sem állt a Boszorkány utcáig.
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.