Csanda Mária: Tűz és víz

2021. május 16., 07:40
Orth István: Esik az eső

A lány a belvárosból ment kifelé a város patinás sétálóutcáján. Éttermek, színház, a legexkluzívabb boltok sorakoztak. Ahogy kijjebb ért, lefordult az egyik mellékutcán, ott állt a moziépület. Erre már csak elvétve voltak üzletek, inkább lakóházak tarkállottak, nem mind felújított, bár nem is ütött-kopott, csak régi állapotú, ami még tartotta magát.

Az egyik kapu nyitva állt, besétált. Kihalt udvar, helyenként füves, letaposott földdel, autónyomokkal, de autó sehol. Az ablakok sötétek, egyikben sem világított lámpafény, bár már szürkületbe hajlott. Hátul egy pajtaforma kapu, talán műhely vagy garázs lehetett. Lázár Ervin jutott eszébe, a kisfiúval és oroszlánjaival. Fülelt, de morgás nem hallatszott. A málladozó házfalon felirat volt olvasható nyomokban: siess… eső…marék… víz… tűz…

 

Desiré egy előadás után ment volna haza, amikor összeakadt barátjával, Resti Kornéllal.

– Hova, hova, barátocskám? – állította meg az ősbohém. – Csak csavargunk, így, egyedül?

– Dehogy, már hazafelé tartok – válaszolta amaz –, tudod, kezet fogok a Kodály-szoborral a parkban, azután irány a Boszorkány utca.

Tudvalévő, Desiré a Boszorkány utcában lakott diákszálláson, és útközben a Nagytemplom előtti parkban babonából és tiszteletből megérintette Kodály, a példakép kórus-zeneszerző felemelt karral ábrázolt kőmását, mintha valóságosan is kézfogással üdvözölné. Szokásuk volt ez az ének szakosoknak, különösen szilveszteréjjel, amikor többen már élőnek is vélték a sokadik kör után a főtérre és vissza, éjjeli mámorban a Barbakán körül megtett út során a nevezetes szobrot.

– Úgy ám, ne menj, tarts csak velem.

– De hisz már minden bezár – feleselt az ének szakos, bár akkor már tudta jól, megint hajnalok hajnalán fog csak hazaérni, mert meg kell hallgatnia Resti barátját, merre járt, milyen gondolatok foglalkoztatták az elmúlt hetekben.

– A szép Regine Olsen! –  kezdte Resti. – Akit nem vett el Kierkegaard, csak hitegetett, na én elvettem!

– De hisz te akkor nem is éltél!

– Na és? Élhettem volna! – így Resti. – És képzeld, gépírónőt tartok!

– Akit elveszel feleségül? Mint Dosztojevszkij?

– Ezt még nem tudom. Elvégre nincs játékszenvedélyem. És valójában mások írásait gépeltetem le vele.

– Kikét? – kérdezte Desiré, és könnyed dallamot kezdett dúdolni.

– Ady, Weöres, Apollinaire, Márai.

– Márai nem is költő.

– Nem, inkább író, de több különös találkozásom volt vele.

– Ugyan hol?

– A Duna-parton mászkáltam a Virrasztó Jenő álnevű Végh Attilával, és ott. Azután Párizsban, egy egész könyveskirakatot elfoglalt a latin negyedben.

– Franciául? Azaz francia fordításban?

– Hogyan másként? – biggyesztette le ajkát jellegzetesen Kornél, ami Desirét mindig megnevettette. – Végre elhúzták a vasfüggönyt, Márai-dömping lepte el egész Európát. Ha megérhette volna szegény feje!

– Szerintem tudta – dünnyögte Desiré, és sokatmondóan bólintott.

– Na jó, legyen – egyezett bele a barátja.

Közben többször megálltak, majd elindultak, Resti időnként felnézett az égre, és Desirének meg kellett érintenie a könyökénél, nehogy a földön megbotoljon, azaz időben nézzen a lába elé. Mindeközben olyan helyre értek, ahol már elég gyér volt a világítás, egy udvarba vezető kapu pedig mintha épp nekik nyílt volna ki. Könnyű eső is permetezni kezdett.

Beléptek a kapun, ledöngölt földudvaron találták magukat, egy sarokban szakadozott gyékényen széndarabok feketélltek. A házban mintha nem lakott volna senki. Resti felkapott egy széndarabot és írni kezdett a falra:

Siess, hull az eső!

De milyen eső? Ez nem is eső!

Vidáman tánclépésekbe kezdett.

Desiré is felvett egy széndarabot és folytatta:

Talán csak egy marék víz.

És megismételte egy sorral lejjebb:

Talán csak egy marék víz.

Kisurrantak a kapun, remélve, hogy nem látja őket senki. Resti még hazakísérte Desirét a Boszorkány utcába, majd elpárolgott, ki tudja, merre. Desiré tudta, hogy hetek vagy akár hónapok múltán látja csak viszont .

Néhány nap múlva Desiré színházi próbára ment – énekelt az egyik zenés darab kórusában. Próba után valahogy ugyanott kötött ki, annál a háznál, ahová Restivel a különös éjszakán betévedtek. Belesett, megint nem volt ott senki.

A házfalon a felirat is ott volt még, amit korábban odaírtak, de nem csak az. Egy második versszak is következett utána:

Szeress, kell a szíved.

De milyen szív? Ez nem is szív!

Talán csak egy marék tűz.

Talán csak egy marék tűz.

Visszajött volna Resti? Vagy más kapott kedvet, hogy folytassa a rigmust? Mindenesetre az eső rendesen zuhogni kezdett, Desiré a nyakába vette a lábát és iszkiri, meg sem állt a Boszorkány utcáig.

Legnézettebb
2021. szeptember 23., 11:20
2021. szeptember 26., 09:32