Piros pötty a csengettyű jobb felső sarkában és vele egy apró dopaminlöket. Harang lenne? Mintha buppant volna régen és így a mély hangrend illenék.
István megjelölt egy fényképen. Mintha régen magázódott is volna. István megjelölte önt? Az a bizonyos fénykép csak egy élénk, tarka virágcsokor Times New Roman ő és ű betűkkel övezve, és az üzenete ennyi is.
Nővérem behozta a Léna babát is, amiért az első arra járó doktornő jól le is szidta. Elvégre itt fertőző betegek is vannak, és hát hogy ilyet mégse, szóval hogy nem. Ezért lett kettőnk helyett hármunk furcsa kapcsa Lénával és hugival, hogy aznap búcsúztunk Pista papától, míg a többiek még pár hétig váltották egymást a kórteremben. Léna még beszélni is alig tudott, de ha épp jókor mesélem el neki, még emléke lesz belőle. Hugica másnap repült vissza Amerikába, én pedig két napra rá Helsinkibe.
A család többi részének is csak egy őszig tartott az egész, ami még inkább szürreálissá teszi. Ha valahogy, hát így illik elmúlni, ha már az élet tiszta ívet írt, szintén ahogy illik. Anyám írt rám nyár végén, hogy baj van, és mire karácsonyra hazarepültem, már nem maradtak kérdések.
Nem siettem. Egy hetem volt mindenre. Szokásos találkozó a régi haverokkal, családdal, hivatalba beugrani, mert mindig kell valamiért, megnézni az új helyet, amiről cikket írtak, és ha egyik este sikerül aludni, másnap irány a gasztrointesztinológia.
A papáról mindig azt hitték amúgy, hogy az apukám, mert nem kopaszodott, de még őszülni is csak mutatóba a legvégén egy picit. Ezt a húszas éveim második felére kezdtem el igazán értékelni, ahogy az egykori osztálytársak szerencsétlenebb fele elkezdett alámerülni a kopaszodás groteszk kis krízisébe.
Általános iskolás voltam, és még mindig úgy kapott fel, mint valami tipegőt, pedig tornasorelső voltam, szóval nem rajtam múlt. És akkor a kórteremben egyszer csak megkért, hogy segítsek felhúzni a zoknit a lábára. Elsírtam magam. Sose helyezett rám ilyen nyomást, de inkább kisétáltam a kórteremből pár percre. Mama később említette, hogy ez volt az egyik utolsó dolog, amiről beszélt.
Még a megelőző nyáron Pesten vakációztam, és kértem tőle pár könyvet. Ha nagyon olyanom volt, körbeszaglásztam ugyan a Helsinki Egyetem hungarológiáért felelős könyvespolcát, de kortársakból sose volt választék. Szóval hazatérteimkor mindig ki voltam éhezve. Ellenben ő hetente kétszer fordult. Zokni-szandál, bézs nadrág és egy drámaian feszülő reklámszatyor. Még csak nem is a vastagabb fajta, pláne nem vászon, mindig csak a legegyszerűbb. Minden héten kétszer hozta-vitte őket, bármi történt is. Ki is számoltam, hogy évente egymillió oldalt olvashatott, mióta nyugdíjazták. És puff, zokni, semmi, a szatyor maradt, minden rajta átfolyt gondolat helyett.
Már jóval az emlékeim előtt megtelt az összes cipősszekrény és a legendás padlás is. Persze régen tellett is rá. Mindenesetre, mire emlékezni tudtam, már csak alkalomadtán tuszkoltak könyvet a többi tetejére keresztbe. Életem első tranzakciója is ebbe az ívbe illeszkedett; egy szép új kötetet vettünk neki a zsebpénzünkből a szülinapjára nővéremmel. A szingapúri csatáról szólt, s mivel a szingapúri útjáról évtizedekkel később is folyton beszélt, gondolkodni se kellett rajta. Fel is rakott egy polcot az utolsó szabad felületre még, és oda került ez a könyv meg később az első publikációm is. A padlás pedig azért legendás, mert sose jutottam fel. Előbb féltettek, hogy leesek, aztán már csak nem fértem be az ajtón se, nemhogy a könyvormok közé.
Szerencsétlenségemre hamarabb érdekelt minden, mint hogy beadtak volna okulni, így olyan lendülettel érkeztem meg, hogy soha nem is tudtak eltántorítani teljesen, amivel senki se járt jól igazából, s én azon ősnyersségemben kérdezgettem tőle, hogy kik voltak a rosszak ebben vagy abban a háborúban, és ő mindig csak azt mondta, hogy nem ilyen egyszerű. Soha más nem mondott nekem ilyet, pedig konkrétabb véleménye volt mindenről, mint akárki másnak. Tudta is. Tudta, hogy csak én rakhatom össze, mert a kapott hit kártyavár csak, akármilyen szép is, és minden apróság, amit elejtett, évekkel később került csak a helyére, amikor kellett.
Mostanra háromszor csináltunk új felhasználói fiókot a mamának. Felírtuk cetlire a jelszót is mindig, amit persze mindenki tud már fejből, és rögtön el is mentjük mindig, de azt mondja, hogy nem sikerül belépnie, csak a papáéval.
Pár havonta pici pötty a csengettyű jobb felső sarkában.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.