Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban. A megváltás másodperce azonban tova is illant. Egy langyos, sárgás érzetű buborék tört fel a torkomon át az orrüregemig, ahonnan egy megtört szisszenéssel oldódott fel a félhomályban.
A paprika bűze volt. Ő tért vissza a gyomrom bóvli poklából. Néhány órával később találtak rám. Ezüstösen játszó, lidérces árnyú holdfény csillant volna az arcomat beborító alig emésztett paprikacafatokon, mert a holdfény alapvetően ilyen, de fekete-fehérben nehéz visszaadni ezt, pedig muszáj lenne, bár metamodern interpretációs álom lévén ez talán mellékes.
Az egész néhány hónappal korábban kezdődött, mikor Budapestre költöztem. Az európai civilizáció leghaloványabban pislákoló gyepűin, Szibériában, Finnországban és New Yorkban eltöltött évek durván megviseltek. Évek óta nem ettem ételt, így állatias vággyal és naivitással vetettem bele magam a pezsgő gourmetpoliszba. Az infernális felismerés azonban nem sokat váratott magára.
Lecsó. Például lecsós szendvics. Ami persze… szóval legyünk büszkék a hagyományokra, nincs ezzel gond. Meg jött a lecsós pizza. Szintén nem a világ vége. A pizza műfaja az amerikai interpretáció óta gyakorlatilag bármit megenged. Mi ez a csokishoz képest? Ez egy ilyen játék.
Ezek azonban árnyak voltak még csak. Baljósak például. Mint egy langyos előzményfilm egy rossz űroperához. Gondoltam, kezembe veszem a dolgot, vagyis a konyhakést, ha már úgyis sok időm lett a mellékesen tomboló pestisnek hála. A mosogatógép homályba burkolódzva zakatolt a pult alatt.
Felütöttem az internetet. Tudtam, hogy mit akarok. Székelykáposztát! Naná! Menza óta nem ettem már, fel sem merülhetett más. El is kezdtem írni a bevásárlólistát, de egyetlen görgetéssel örökre megváltozott az életem. Megláttam.
Két nagy tv-paprika.
Tessék? Kérdeztem bizonytalanul, skizofréniát szimulálva. Nem, nem, az nem lehet. A székelykáposzta csak egy pörkölt savanyú káposztával, a pirospaprika igen, de a tv-nek annyi köze van hozzá, mint tévének a tv-paprikához. Nem, egyszerűen csak nem.
Végül úgy döntöttem, ignorálom a dolgot és emberi ízlés szerint tálaltam.
A következő találkozót azonban már nem úszhattam meg ennyivel. Keddi nap volt. Sietnem kellett, ezért csak beszaladtam a boltba és vettem egy kész bolognai szószt. Akciósan, olcsó márkát. Remek vételnek tűnt. Boldogan vittem vissza a zsákmányt hetedik kerületi odúmba. A sercegve piruló húsra borítva azonban a megtestesült groteszk buggyant elő. Egy egész fejnyi paprika, darabokra cincálva, mint valami emberi test egy igénytelen kanibál nyári konyhájában.
Émelygés fogott el. Valaki üzenni akart nekem valamit. De miért? Milyen őrjöngő vadember tenne paprikát egy bolognai szószba? Az émelygésem katatón remegésbe váltott, míg végül ájultan borultam a földre. A lakótársam talált rám a konyha padlóján. Időrendben először amúgy, kivéve, ha az első bekezdés tényleg álom volt csupán, de ezen nem gondolkodnék túl sokat.
– Na… Nagyházi úr! Pa… paprika volt a bolognai szószban – hullott ki a szó a fogaim közül.
– Micsoda? Hát ez elfogadhatatlan! Ilyen jakobinus marhaságot!
– Ugye? Nem értem. Miért? És ki? Egyáltalán hogyan?
– Nyugodj meg! Kell a vércukor, csinálok neked szendvicset. Semmi gond nem lesz, meglátod.
Gondolatok tucatjai cikáztak a fejemben. Kinek állna ez érdekében? Keresztbe tettem valakinek? Miért nincsenek pókok Izlandon? Hogy nem tűnt fel senkinek, hogy a Boney M énekese tátog? Mindenki be volt állva egy évtizedig? Válaszokat akartam. Válaszokat kellett találnom.
– Tessék, edd csak meg – szakította félbe gondolataimat Nagyházi úr.
– Hidd el, hogy jót fog tenni!
– Köszönöm! Bocsánat, csak elbambultam kissé. A Boney M énekese amúgy… – az állkapcsom a másodperc töredéke alatt állt görcsbe ennél a levegővételnél és nüansznyit remegni kezdett. Megint látványos vágás következett volna, ha film, míg végre a falat kifordult a számból és visszaszereztem a kontrollt. A szemem sarkából közben már láttam a kezében megcsillanó narancsos színű tubust.
– Paprikakrém! – mondtam, majd ripacsosan folytattam. – Et tu, Brute?
– Ugyan kérem, ez a kis semmiség? De hát ez csak krém, és a szendvicsbe illik is!
– Nem! – kiáltottam, és a cipőmet kezembe kapva kirontottam a konzisztensen és szinesztetikusan szürke pesti éjszakába.
A következő napok rajzszögek és egy gombolyag fonal beszerzésével, majd applikálásával teltek. Ki áll a lecsómaffia mögött? A Michelin? A Moszad?
A CIA! A kapcsolat napnál is világosabb: A C-vitamint paprikából vonta ki Szent-Györgyi, aki férfi volt, tehát nem lehetett Györgyi, legfeljebb György, az I tehát egy rejtett kód, az A pedig az Albertre utal, vagy az Apatosaurusra, de ez már részletkérdés. C. I. A. Egyértelmű.
Ugyanezzel a módszerrel vették be az amerikai gettókat is, csak épp crackkel. Változnak az eszközök.
Bementem az őrsre is, hogy értesítsem a hatóságokat a felfedezésemről, de azonnal lefújtak… igen, paprikaspray-vel. Már a látszatra sem adtak.
Nem sok időm maradt. A város paprikaporrá őröl minden naiv igazságosztót, egy szilárd falat nélkül a gyomromban pedig óráról órára párolgott el az ép elmém. Utolsó elkeseredésemben egy cukrászdában próbáltam meg némi tápanyaghoz jutni végül, de a Rákóczi-túrós habja alól ismét a gyűlöletes növény sandított rám.
Paprikás palacsinta. Paprikás guba, paprikalé, paprikás krumpli, paprika, paprika, paprika. Ébredjetek már fel! Ha ti még...
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.