Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban. A megváltás másodperce azonban tova is illant. Egy langyos, sárgás érzetű buborék tört fel a torkomon át az orrüregemig, ahonnan egy megtört szisszenéssel oldódott fel a félhomályban.
A paprika bűze volt. Ő tért vissza a gyomrom bóvli poklából. Néhány órával később találtak rám. Ezüstösen játszó, lidérces árnyú holdfény csillant volna az arcomat beborító alig emésztett paprikacafatokon, mert a holdfény alapvetően ilyen, de fekete-fehérben nehéz visszaadni ezt, pedig muszáj lenne, bár metamodern interpretációs álom lévén ez talán mellékes.
Az egész néhány hónappal korábban kezdődött, mikor Budapestre költöztem. Az európai civilizáció leghaloványabban pislákoló gyepűin, Szibériában, Finnországban és New Yorkban eltöltött évek durván megviseltek. Évek óta nem ettem ételt, így állatias vággyal és naivitással vetettem bele magam a pezsgő gourmetpoliszba. Az infernális felismerés azonban nem sokat váratott magára.
Lecsó. Például lecsós szendvics. Ami persze… szóval legyünk büszkék a hagyományokra, nincs ezzel gond. Meg jött a lecsós pizza. Szintén nem a világ vége. A pizza műfaja az amerikai interpretáció óta gyakorlatilag bármit megenged. Mi ez a csokishoz képest? Ez egy ilyen játék.
Ezek azonban árnyak voltak még csak. Baljósak például. Mint egy langyos előzményfilm egy rossz űroperához. Gondoltam, kezembe veszem a dolgot, vagyis a konyhakést, ha már úgyis sok időm lett a mellékesen tomboló pestisnek hála. A mosogatógép homályba burkolódzva zakatolt a pult alatt.
Felütöttem az internetet. Tudtam, hogy mit akarok. Székelykáposztát! Naná! Menza óta nem ettem már, fel sem merülhetett más. El is kezdtem írni a bevásárlólistát, de egyetlen görgetéssel örökre megváltozott az életem. Megláttam.
Két nagy tv-paprika.
Tessék? Kérdeztem bizonytalanul, skizofréniát szimulálva. Nem, nem, az nem lehet. A székelykáposzta csak egy pörkölt savanyú káposztával, a pirospaprika igen, de a tv-nek annyi köze van hozzá, mint tévének a tv-paprikához. Nem, egyszerűen csak nem.
Végül úgy döntöttem, ignorálom a dolgot és emberi ízlés szerint tálaltam.
A következő találkozót azonban már nem úszhattam meg ennyivel. Keddi nap volt. Sietnem kellett, ezért csak beszaladtam a boltba és vettem egy kész bolognai szószt. Akciósan, olcsó márkát. Remek vételnek tűnt. Boldogan vittem vissza a zsákmányt hetedik kerületi odúmba. A sercegve piruló húsra borítva azonban a megtestesült groteszk buggyant elő. Egy egész fejnyi paprika, darabokra cincálva, mint valami emberi test egy igénytelen kanibál nyári konyhájában.
Émelygés fogott el. Valaki üzenni akart nekem valamit. De miért? Milyen őrjöngő vadember tenne paprikát egy bolognai szószba? Az émelygésem katatón remegésbe váltott, míg végül ájultan borultam a földre. A lakótársam talált rám a konyha padlóján. Időrendben először amúgy, kivéve, ha az első bekezdés tényleg álom volt csupán, de ezen nem gondolkodnék túl sokat.
– Na… Nagyházi úr! Pa… paprika volt a bolognai szószban – hullott ki a szó a fogaim közül.
– Micsoda? Hát ez elfogadhatatlan! Ilyen jakobinus marhaságot!
– Ugye? Nem értem. Miért? És ki? Egyáltalán hogyan?
– Nyugodj meg! Kell a vércukor, csinálok neked szendvicset. Semmi gond nem lesz, meglátod.
Gondolatok tucatjai cikáztak a fejemben. Kinek állna ez érdekében? Keresztbe tettem valakinek? Miért nincsenek pókok Izlandon? Hogy nem tűnt fel senkinek, hogy a Boney M énekese tátog? Mindenki be volt állva egy évtizedig? Válaszokat akartam. Válaszokat kellett találnom.
– Tessék, edd csak meg – szakította félbe gondolataimat Nagyházi úr.
– Hidd el, hogy jót fog tenni!
– Köszönöm! Bocsánat, csak elbambultam kissé. A Boney M énekese amúgy… – az állkapcsom a másodperc töredéke alatt állt görcsbe ennél a levegővételnél és nüansznyit remegni kezdett. Megint látványos vágás következett volna, ha film, míg végre a falat kifordult a számból és visszaszereztem a kontrollt. A szemem sarkából közben már láttam a kezében megcsillanó narancsos színű tubust.
– Paprikakrém! – mondtam, majd ripacsosan folytattam. – Et tu, Brute?
– Ugyan kérem, ez a kis semmiség? De hát ez csak krém, és a szendvicsbe illik is!
– Nem! – kiáltottam, és a cipőmet kezembe kapva kirontottam a konzisztensen és szinesztetikusan szürke pesti éjszakába.
A következő napok rajzszögek és egy gombolyag fonal beszerzésével, majd applikálásával teltek. Ki áll a lecsómaffia mögött? A Michelin? A Moszad?
A CIA! A kapcsolat napnál is világosabb: A C-vitamint paprikából vonta ki Szent-Györgyi, aki férfi volt, tehát nem lehetett Györgyi, legfeljebb György, az I tehát egy rejtett kód, az A pedig az Albertre utal, vagy az Apatosaurusra, de ez már részletkérdés. C. I. A. Egyértelmű.
Ugyanezzel a módszerrel vették be az amerikai gettókat is, csak épp crackkel. Változnak az eszközök.
Bementem az őrsre is, hogy értesítsem a hatóságokat a felfedezésemről, de azonnal lefújtak… igen, paprikaspray-vel. Már a látszatra sem adtak.
Nem sok időm maradt. A város paprikaporrá őröl minden naiv igazságosztót, egy szilárd falat nélkül a gyomromban pedig óráról órára párolgott el az ép elmém. Utolsó elkeseredésemben egy cukrászdában próbáltam meg némi tápanyaghoz jutni végül, de a Rákóczi-túrós habja alól ismét a gyűlöletes növény sandított rám.
Paprikás palacsinta. Paprikás guba, paprikalé, paprikás krumpli, paprika, paprika, paprika. Ébredjetek már fel! Ha ti még...
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.