Dálnoki Zoltán: Az üres pohár

2020. október 10., 14:12
Raffay Dávid: Kutyás lány (110 cm, bronz, 2007 – Budapest)

Van olyan üres pohár, melyet soha többé nem lehet megtölteni.

Ő betöltötte azt a kis kasfélét, amiben hazahoztuk. Három évtized alatt annyi mindent csinál együtt két ember. De mégis, milyen keveset. Olyat, mint amikor hoztuk haza autóbuszon a kis fekete, nyughatatlan apróságot a kislánynak. Az az álmos utazás együtt, a buszon hazafelé. És a kék babaszemekkel kifele bámuló, szaporán lélegző kis gombóc a kosárban.

Két hónapos se volt, amikor a családot sorba állította. Még kicsik voltak a gyerekek, még együtt voltunk mindannyian, és pukkadoztunk a nevetéstől. De volt ebben valami igen komoly, valami halálosan határozott is. Sikítva pörgött körülöttünk, meg-megcsipdeste, aki a sorból kilógott. Ahogy az egykor még meglevő, végtelen, szabad pusztáinkon az ősei a több száz fős nyájak mellett, úgy rohant el sorfalunk előtt, azoknak az elsüllyedt évszázadoknak, örökre elveszett évezrednek a sikító elszántságával.

Nem is értem, miért tartottuk meg. Maga volt az ördög: belekapott a kislányba, sőt rajtam kívül, akit ezek szerint „a gazdának” elismert, mindenkibe. Kint, az udvaron, mely – más kutyáinkat a rendre, akár élete árán való harccal is, megtanítva – az ő mezeje, territóriuma volt, csak a levegőben közlekedett, azt lehetne mondani. Ha gyanús mozgást észlelt a kertkapunál, nem ügetett vagy rohant, de repült a vélt ellenség irányába, besurranók, gagyizó, gyanús alakok egész csoportját kergetve ki az utcából úgy, hogy a mancsát a kapun kívülre nem tette. Csak „repkedett” a puszták szele által örökre borzolt fekete fürtjeivel, kitátott, félelmetes fogsorával vagy jó fejmagasságban – kevesen érdeklődtek másodszor is, van-e valamink eladó, vagy hogy meg akarunk-e térni valami eszelős szekta soraiba.

Intelligenciája is valahol fejmagasságban, a valószerűtlenség elképesztő tartományaiban bukkant fel. Hogy kis gazdái, gyermekeink távoztak-e, úgy állapította meg, hogy szagmintát vett a kertkapu kilincséről, ha abban az irányban látta menni őket legutoljára. Öntörvényű, konok jószág volt, talán ezért is sajátított el valami fura, torokhangú bőgést, mely erősen hajazott a „neeem!” szóra; ezt az igen ritkán használt tudományát csak olykor, ám mindig értelemszerűen produkálta. Egy ismerős asszonyka, aki gyakran járt nálunk, merő szeszélyből tanítgatta neki, hogy „mama”. S bizony, ha éppen olyan kedve volt, ezt a hátborzongató, elképesztő hangsort is produkálta, muuah-mmuaaa-mmuuaa.

Etológus ismerősünk, aki egy, a kutyák viselkedését tanulmányozó egyetemi csoportot vezetett, mely vizsgálatokba a mi kutyáinkat is bevonták, megkérte feleségemet, hogy vigye be őt is. A pumi nem sok időt töltött a vizsgálóteremben. Körbeszaladt, és minden, egyébként nem feltűnően elhelyezett kamerába belebámult, majd látványosan leült a szoba középbe, és jelezte, hogy részéről ennyi. És ő, aki szinte a kertünkhöz közelítő árnyakra is rátámadt, tüntető barátsággal, farkcsóválva fogadta a kíséreti szobába belopakodó „csibészt”. Csak azért is. Hogy belőle nem csinálnak bolondot.

Örök jussa volt a tejfölöspohár. Ha a műanyag edényke kiürült, ő azt hatalmas műorrként fogaival pofájára emelte, és vitte be szent vackába, mely akárhányszori takarítás után is azonnal tele volt a kincseivel, szörnyű konzervdarabokkal, elcsórt csirkecsonttal, ki tudja, honnan szerzett, szétrágott tubusokkal. A pohárkát ide vitte be, és utánozhatatlan műgonddal órákig tisztogatta jussát.

Kapcsolat volt ez is, vagy szertartás inkább. Készülhetett gombapörkölt vagy uborkasaláta, vitorlafüleivel érzékenyen figyelte a tejfölöspohár útját. Az ételkészítés csúcsa számára a pohár átadása volt.

Szélvészünk vitézül viharzott végig tizenhat évet. A tizenhetedikre már kezdett ez a vihar elülni. A kislány nagyon nagy lett már és elköltözött, s felnőtt a többi gyermek is, és elkészült egyszer az az utolsó pörkölt vagy uborkasaláta, aminek – szertartásosan, bár alig látott már – átvette a poharát.

A lábunknál aludt el. Légzése felgyorsult, aztán nagyon hangossá vált. És nagyon egyenletessé. Olyan szabályossá, hogy érezni lehetett a csillagok irtózatos, évezredeket leforgó lüktetését az örökre elveszett puszták felett. Hallgattuk, lélegzet-visszafojtva, ezt az utolsó felvonást. Hamar abbahagyta.

És azóta olyan kevés dolog van, ami befejezhető. Elkészülnek a gombapörköltek és a saláták, és állunk azzal a vacak tejfölöspohárral, ami senkinek az orrára nem fog már rákerülni, és soha nem foguk már nevetni a tejfölös pofáján, és soha nem fogja azt a parancsszerű, tutuló kiáltást kiadni, amire a szobában vagy az udvaron azok a kutyáink is harciasan felugrottak, akik ezt a konyhánkban basáskodó kis vezért, annak veszélyes harciassága miatt, nem is nagyon láthatták.

Nem ürülhetnek ki, így meg sem telhetnek többé a poharak, legyen azokban bor vagy akármi; és frissességünk is oda, hiszen eltelt az a rengeteg idő, és meg sem fogtuk igazán, mint a kosár két felét, hiszen olyan ritka, amit két ember tényleg együtt csinál.

De tudom, hogy egy ilyen kora őszön majd, mint ez a mostani, meghalljuk mégis visszhangzó, csengő ugatását.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)