Van olyan üres pohár, melyet soha többé nem lehet megtölteni.
Ő betöltötte azt a kis kasfélét, amiben hazahoztuk. Három évtized alatt annyi mindent csinál együtt két ember. De mégis, milyen keveset. Olyat, mint amikor hoztuk haza autóbuszon a kis fekete, nyughatatlan apróságot a kislánynak. Az az álmos utazás együtt, a buszon hazafelé. És a kék babaszemekkel kifele bámuló, szaporán lélegző kis gombóc a kosárban.
Két hónapos se volt, amikor a családot sorba állította. Még kicsik voltak a gyerekek, még együtt voltunk mindannyian, és pukkadoztunk a nevetéstől. De volt ebben valami igen komoly, valami halálosan határozott is. Sikítva pörgött körülöttünk, meg-megcsipdeste, aki a sorból kilógott. Ahogy az egykor még meglevő, végtelen, szabad pusztáinkon az ősei a több száz fős nyájak mellett, úgy rohant el sorfalunk előtt, azoknak az elsüllyedt évszázadoknak, örökre elveszett évezrednek a sikító elszántságával.
Nem is értem, miért tartottuk meg. Maga volt az ördög: belekapott a kislányba, sőt rajtam kívül, akit ezek szerint „a gazdának” elismert, mindenkibe. Kint, az udvaron, mely – más kutyáinkat a rendre, akár élete árán való harccal is, megtanítva – az ő mezeje, territóriuma volt, csak a levegőben közlekedett, azt lehetne mondani. Ha gyanús mozgást észlelt a kertkapunál, nem ügetett vagy rohant, de repült a vélt ellenség irányába, besurranók, gagyizó, gyanús alakok egész csoportját kergetve ki az utcából úgy, hogy a mancsát a kapun kívülre nem tette. Csak „repkedett” a puszták szele által örökre borzolt fekete fürtjeivel, kitátott, félelmetes fogsorával vagy jó fejmagasságban – kevesen érdeklődtek másodszor is, van-e valamink eladó, vagy hogy meg akarunk-e térni valami eszelős szekta soraiba.
Intelligenciája is valahol fejmagasságban, a valószerűtlenség elképesztő tartományaiban bukkant fel. Hogy kis gazdái, gyermekeink távoztak-e, úgy állapította meg, hogy szagmintát vett a kertkapu kilincséről, ha abban az irányban látta menni őket legutoljára. Öntörvényű, konok jószág volt, talán ezért is sajátított el valami fura, torokhangú bőgést, mely erősen hajazott a „neeem!” szóra; ezt az igen ritkán használt tudományát csak olykor, ám mindig értelemszerűen produkálta. Egy ismerős asszonyka, aki gyakran járt nálunk, merő szeszélyből tanítgatta neki, hogy „mama”. S bizony, ha éppen olyan kedve volt, ezt a hátborzongató, elképesztő hangsort is produkálta, muuah-mmuaaa-mmuuaa.
Etológus ismerősünk, aki egy, a kutyák viselkedését tanulmányozó egyetemi csoportot vezetett, mely vizsgálatokba a mi kutyáinkat is bevonták, megkérte feleségemet, hogy vigye be őt is. A pumi nem sok időt töltött a vizsgálóteremben. Körbeszaladt, és minden, egyébként nem feltűnően elhelyezett kamerába belebámult, majd látványosan leült a szoba középbe, és jelezte, hogy részéről ennyi. És ő, aki szinte a kertünkhöz közelítő árnyakra is rátámadt, tüntető barátsággal, farkcsóválva fogadta a kíséreti szobába belopakodó „csibészt”. Csak azért is. Hogy belőle nem csinálnak bolondot.
Örök jussa volt a tejfölöspohár. Ha a műanyag edényke kiürült, ő azt hatalmas műorrként fogaival pofájára emelte, és vitte be szent vackába, mely akárhányszori takarítás után is azonnal tele volt a kincseivel, szörnyű konzervdarabokkal, elcsórt csirkecsonttal, ki tudja, honnan szerzett, szétrágott tubusokkal. A pohárkát ide vitte be, és utánozhatatlan műgonddal órákig tisztogatta jussát.
Kapcsolat volt ez is, vagy szertartás inkább. Készülhetett gombapörkölt vagy uborkasaláta, vitorlafüleivel érzékenyen figyelte a tejfölöspohár útját. Az ételkészítés csúcsa számára a pohár átadása volt.
Szélvészünk vitézül viharzott végig tizenhat évet. A tizenhetedikre már kezdett ez a vihar elülni. A kislány nagyon nagy lett már és elköltözött, s felnőtt a többi gyermek is, és elkészült egyszer az az utolsó pörkölt vagy uborkasaláta, aminek – szertartásosan, bár alig látott már – átvette a poharát.
A lábunknál aludt el. Légzése felgyorsult, aztán nagyon hangossá vált. És nagyon egyenletessé. Olyan szabályossá, hogy érezni lehetett a csillagok irtózatos, évezredeket leforgó lüktetését az örökre elveszett puszták felett. Hallgattuk, lélegzet-visszafojtva, ezt az utolsó felvonást. Hamar abbahagyta.
És azóta olyan kevés dolog van, ami befejezhető. Elkészülnek a gombapörköltek és a saláták, és állunk azzal a vacak tejfölöspohárral, ami senkinek az orrára nem fog már rákerülni, és soha nem foguk már nevetni a tejfölös pofáján, és soha nem fogja azt a parancsszerű, tutuló kiáltást kiadni, amire a szobában vagy az udvaron azok a kutyáink is harciasan felugrottak, akik ezt a konyhánkban basáskodó kis vezért, annak veszélyes harciassága miatt, nem is nagyon láthatták.
Nem ürülhetnek ki, így meg sem telhetnek többé a poharak, legyen azokban bor vagy akármi; és frissességünk is oda, hiszen eltelt az a rengeteg idő, és meg sem fogtuk igazán, mint a kosár két felét, hiszen olyan ritka, amit két ember tényleg együtt csinál.
De tudom, hogy egy ilyen kora őszön majd, mint ez a mostani, meghalljuk mégis visszhangzó, csengő ugatását.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.