Van olyan üres pohár, melyet soha többé nem lehet megtölteni.
Ő betöltötte azt a kis kasfélét, amiben hazahoztuk. Három évtized alatt annyi mindent csinál együtt két ember. De mégis, milyen keveset. Olyat, mint amikor hoztuk haza autóbuszon a kis fekete, nyughatatlan apróságot a kislánynak. Az az álmos utazás együtt, a buszon hazafelé. És a kék babaszemekkel kifele bámuló, szaporán lélegző kis gombóc a kosárban.
Két hónapos se volt, amikor a családot sorba állította. Még kicsik voltak a gyerekek, még együtt voltunk mindannyian, és pukkadoztunk a nevetéstől. De volt ebben valami igen komoly, valami halálosan határozott is. Sikítva pörgött körülöttünk, meg-megcsipdeste, aki a sorból kilógott. Ahogy az egykor még meglevő, végtelen, szabad pusztáinkon az ősei a több száz fős nyájak mellett, úgy rohant el sorfalunk előtt, azoknak az elsüllyedt évszázadoknak, örökre elveszett évezrednek a sikító elszántságával.
Nem is értem, miért tartottuk meg. Maga volt az ördög: belekapott a kislányba, sőt rajtam kívül, akit ezek szerint „a gazdának” elismert, mindenkibe. Kint, az udvaron, mely – más kutyáinkat a rendre, akár élete árán való harccal is, megtanítva – az ő mezeje, territóriuma volt, csak a levegőben közlekedett, azt lehetne mondani. Ha gyanús mozgást észlelt a kertkapunál, nem ügetett vagy rohant, de repült a vélt ellenség irányába, besurranók, gagyizó, gyanús alakok egész csoportját kergetve ki az utcából úgy, hogy a mancsát a kapun kívülre nem tette. Csak „repkedett” a puszták szele által örökre borzolt fekete fürtjeivel, kitátott, félelmetes fogsorával vagy jó fejmagasságban – kevesen érdeklődtek másodszor is, van-e valamink eladó, vagy hogy meg akarunk-e térni valami eszelős szekta soraiba.
Intelligenciája is valahol fejmagasságban, a valószerűtlenség elképesztő tartományaiban bukkant fel. Hogy kis gazdái, gyermekeink távoztak-e, úgy állapította meg, hogy szagmintát vett a kertkapu kilincséről, ha abban az irányban látta menni őket legutoljára. Öntörvényű, konok jószág volt, talán ezért is sajátított el valami fura, torokhangú bőgést, mely erősen hajazott a „neeem!” szóra; ezt az igen ritkán használt tudományát csak olykor, ám mindig értelemszerűen produkálta. Egy ismerős asszonyka, aki gyakran járt nálunk, merő szeszélyből tanítgatta neki, hogy „mama”. S bizony, ha éppen olyan kedve volt, ezt a hátborzongató, elképesztő hangsort is produkálta, muuah-mmuaaa-mmuuaa.
Etológus ismerősünk, aki egy, a kutyák viselkedését tanulmányozó egyetemi csoportot vezetett, mely vizsgálatokba a mi kutyáinkat is bevonták, megkérte feleségemet, hogy vigye be őt is. A pumi nem sok időt töltött a vizsgálóteremben. Körbeszaladt, és minden, egyébként nem feltűnően elhelyezett kamerába belebámult, majd látványosan leült a szoba középbe, és jelezte, hogy részéről ennyi. És ő, aki szinte a kertünkhöz közelítő árnyakra is rátámadt, tüntető barátsággal, farkcsóválva fogadta a kíséreti szobába belopakodó „csibészt”. Csak azért is. Hogy belőle nem csinálnak bolondot.
Örök jussa volt a tejfölöspohár. Ha a műanyag edényke kiürült, ő azt hatalmas műorrként fogaival pofájára emelte, és vitte be szent vackába, mely akárhányszori takarítás után is azonnal tele volt a kincseivel, szörnyű konzervdarabokkal, elcsórt csirkecsonttal, ki tudja, honnan szerzett, szétrágott tubusokkal. A pohárkát ide vitte be, és utánozhatatlan műgonddal órákig tisztogatta jussát.
Kapcsolat volt ez is, vagy szertartás inkább. Készülhetett gombapörkölt vagy uborkasaláta, vitorlafüleivel érzékenyen figyelte a tejfölöspohár útját. Az ételkészítés csúcsa számára a pohár átadása volt.
Szélvészünk vitézül viharzott végig tizenhat évet. A tizenhetedikre már kezdett ez a vihar elülni. A kislány nagyon nagy lett már és elköltözött, s felnőtt a többi gyermek is, és elkészült egyszer az az utolsó pörkölt vagy uborkasaláta, aminek – szertartásosan, bár alig látott már – átvette a poharát.
A lábunknál aludt el. Légzése felgyorsult, aztán nagyon hangossá vált. És nagyon egyenletessé. Olyan szabályossá, hogy érezni lehetett a csillagok irtózatos, évezredeket leforgó lüktetését az örökre elveszett puszták felett. Hallgattuk, lélegzet-visszafojtva, ezt az utolsó felvonást. Hamar abbahagyta.
És azóta olyan kevés dolog van, ami befejezhető. Elkészülnek a gombapörköltek és a saláták, és állunk azzal a vacak tejfölöspohárral, ami senkinek az orrára nem fog már rákerülni, és soha nem foguk már nevetni a tejfölös pofáján, és soha nem fogja azt a parancsszerű, tutuló kiáltást kiadni, amire a szobában vagy az udvaron azok a kutyáink is harciasan felugrottak, akik ezt a konyhánkban basáskodó kis vezért, annak veszélyes harciassága miatt, nem is nagyon láthatták.
Nem ürülhetnek ki, így meg sem telhetnek többé a poharak, legyen azokban bor vagy akármi; és frissességünk is oda, hiszen eltelt az a rengeteg idő, és meg sem fogtuk igazán, mint a kosár két felét, hiszen olyan ritka, amit két ember tényleg együtt csinál.
De tudom, hogy egy ilyen kora őszön majd, mint ez a mostani, meghalljuk mégis visszhangzó, csengő ugatását.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)
Mikor Marlow meglátogatja Kurtzöt A sötétség mélyén című Konrad-regényben, találkozik Kurtz egyik bizalmasával, az orosszal. Azt meséli el, hogy Kurtz le akarta lőni, ha nem adja oda neki az elefántcsontot, Marlow csak annyit mond: de hiszen ez az ember őrült. Ezután elméláznak egy darabig róla, majd kibukik, hogy Kurtzöt bizony meg akarják ölni. Az orosz a menekülésre gondol, hiszen a vadak között vannak barátai, akik befogadják. Azonban az indulás előtt beszédbe elegyednek: – Tudna nekem adni néhány Martini– Henry töltényt?
Gondolatban sokszor végigvettem a nagy fogásaimat, a hatalmas pontyot, ami nem fért a gyerekkádba, az amurt, amit alig bírtam el, az angolnákat, amelyek úgy tekergőztek nyúzás közben, mintha az lett volna a kötelességük. És csak ültem a padlón pihentetve lábaimat, gyakoroltam az ülést, hogy majd pecázás közben ne fáradjak el a sok üléstől. Aztán a fiam egy végigült éjszaka után korán reggel beültetett a Zsigájába és kivitt a folyópartra.
Öt óra, még fenn a nap. Napszám után még senki nem megy haza azonnal, téblábolnak kicsit, élvezik, hogy szabadok. Addig sem kell újabb munkába fogni. A többieknek csak kötöttséget, állandó háztáji tevést-vevést jelent az otthon. Neki nem, őt nem várja senki. Az átizzadt inget jólesően megfújja egy-egy szellő, leveti, cigarettára gyújt. Nyakán, vállán a déli nap heve.
A ház a világ közepén állt. Egészen pontosan a Közép utca közepén, amelyről soha senki nem tudta megnyugtatóan elmondani, miért éppen Közép a neve. Mert hogy semminek a közepén nem volt. Ha így lett volna, a mellette lévőt Szélsőnek vagy Jobboldalinak hívják, ehhez képest Lakatos meg Füzes meg Templom utca volt a környéken. Nem lehet hát másképp: a világ közepének kell ott lennie.
Egy kis, régi utcában lakom, ahová épp csak beszűrődik a környező nagy forgalmú utcák zaja. Golyó lyuggatta, néhol omladozó, de még mindig lenyűgöző, enyészetükben is előkelő épületek sorakoznak kétoldalt. És mindegyikre egymás után, csöndes meghittségben bájos kis erkélyek simulnak. Nekem is van erkélyem, és nagyon szeretem, már első héten beültettem kövirózsával és varjúhájjal – a muskátlit sajnos nem kedvelem.
Manapság nagyon trendi kiüríteni az életterünket: különböző módszerek vannak arra, milyen módon szelektáljuk a minket körülvevő tárgyakat, a szekrényünk tartalmát, a polcokon sorakozó semmiségeket, de akár a könyveket is. Több tér, több fény = harmónia, rend, boldogság. Aljas ígéret ez, mert ha tévedünk, nem lehet meg nem történtté tenni.
Önkéntes karanténomba vonulásom után nem sokkal már túl szűknek éreztem a négyfalú bezártságot, s ekkor történt, hogy a könyvek társasága mellett egyre gyakrabban hajtogattam fel Yamaha zongorám fedelét. Yamaha a nagyvárosi lét ikonja. Bérházdizájner. Ezt akkor érzem leginkább, amikor Bachot játszom. Valamiért olyan idegenül hangzik rajta a Kétszólamú invenció, de ha a csembalóhangszínre állítom, akkor máris évszázadokat lépkedek vissza az időben, és rizsporos halántékkal hallgatom az ujjaim közül kirepülő hangokat.
„Nagy baj van abból, ha a szegény ember gyereke valaki akar lenni”, olvastam valahol, és nyomban magamra ismertem a mondatban. Ne is akarj soha valaki lenni, fiam, simogatta meg kérges kubikostenyerével kopasz fejemet apám, amikor felolvastam a mondatot neki, legyél te csak, mondjuk, egy tanító. Tanító, húztam el a fejemet, hát a tanító az nem valaki? Apám hümmögött. A tanító az valaki, fiam, de mégsem akkora valaki, hogy ne lehetne belőled is olyasmi.
Az álmatlan éjszakákon próbáltam magyarázatot keresni mostoha sorsomra. Miért kerültem taccsvonalon kívülre? Hol hibáztam? Mit rontottam el? Vádolhatom-e magam mindezért? Furcsa, de nem éreztem gyűlöletet senki iránt, nem forrt bennem csendes bosszú. Mit is tehetnék?