A felnőtté cseperedett gyerekek önállósodásával, „kirepülésével” kezdődött az egész.
A családi élet megváltozása legérzékenyebben a családfőt érintette. Fiai elköltözésekor üresség kerítette hatalmába, a feleslegesség érzésétől mogorva lett, ingerlékeny, kötözködő.
Az asszony magányos volt és hallgatag. Kevés dicséretben volt része, annál több korholásban, férje szerint ugyanis gyakorlatilag semmit sem tudott jól csinálni. Ha bevásárolt: „Vehettél volna lábtörlőt is!” Ha főzött: „Miért nem tettél bele több borsot?” A gonoszkodó megjegyzéseket, a folytonos kioktatást egy idő után úgy megszokta, mintha megérdemelte volna. Leginkább az bántotta, hogy nem lehet önmaga. Álarcot volt kénytelen viselni, amit csak nagy ritkán vethetett le magáról, s ha olykor megszabadult tőle, az sem rajta, hanem férjura kénye-kedvén múlott, aki időnként szeretett kegyet gyakorolni. Ilyenkor koncertre vagy kirándulni „vitte” feleségét, de görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a program időpontját ő maga határozza meg.
Az asszonynak jóformán csak munkába menet és jövet volt nyugta. Nem autóval, metróval, villamossal, hanem gyalogosan közlekedett, hogy minél többet mozogjon, tovább lehessen levegőn. Falusi lány volt, hiányzott neki a természet. A lehető legrövidebb úton ment, de nem sietett. Olykor lelassította lépteit, hogy megcsodálhassa a várost, ahova több mint két évtizeddel ezelőtt, házasságkötésekor költözött, s amit még mindig nem ismert igazán. Útközben felfedezett szobrot, parkrészletet, nyíló virágot, templomot, cirádás erkélyt, madárfészket; olyan teremtés volt, aki az aszfalton is megtalálja a szépet.
A sorozatos szemrehányások elől a maga külön, titkos világába menekült. A nyelvtanulás volt a hobbija, úgy ragadt rá bármilyen idegen nyelv, mint borzas, bozontos kutyára a bogáncs. Régebben idegenvezető szeretett volna lenni, de belátta, hogy ahhoz úgy kellene ismernie a fővárost, ahol éltek, mint a tenyerét. Férjeura akkorra már valóságos sportot űzött abból, hogy minden ok nélkül froclizza. Ha nem talált más kivetnivalót, átrendezte a mosogatógépbe tett edényeket. Átprogramozta a mosást. A ruhákat saját elképzelése szerint újra kiteregette. A törölgetőkendőket kiselejtezte, a kamrában pedig úgy csinált rendet, hogy utána semmit sem lehetett megtalálni.
Mondom, az asszony az idegennyelv-tanulásban lelte egyetlen örömét. Vizsgát egyik nyelvből sem tett, de „magában” folyékonyan beszélt oroszul, németül, angolul, olaszul, most éppen a spanyol nyelvvel ismerkedett. Szerette a szépirodalmat. A könyvet először mindig elolvasta magyarul, aztán megszerezte németül, angolul, s ha föllelhető volt, oroszul, olaszul is, hogy el ne felejtse a tanultakat. Az idegen nyelveket „élőben” úgy gyakorolta, hogy férjura kellemetlenkedő, rosszalló megjegyzéseit magában olaszra, oroszra, angolra vagy németre fordította, ezzel enyhített a szenvedésén.
Sejtette azért, hogy valami más is lehet a háttérben. Talán egy másik nő. Semmi bizonyosat nem tudott, nem is akart tudni, bele sem mert gondolni, inkább a spanyol gyakorlására összpontosította minden figyelmét. Az idegen nyelvekben még sosem csalódott.
Így alakult, hogy mindkettőjüknek megvolt a saját mániája. Férjének az, hogy őt szapulta, neki meg az, hogy a fejére olvasott hibákat – valóságos bűnlajstroma volt már – gondolatban gördülékenyen fordította más nyelvekre. Előfordult persze, hogy a rágalmak hevében önkéntelenül „kikattant”. Ilyenkor kizökkent a fordításból is, de azonnal át tudott váltani németből angolba, angolból olaszba, olaszból oroszba vagy fordítva.
Telefonos ügyfélszolgálatnál dolgozott. Íróasztala alsó fiókjában tartotta nyelvkönyveit, s két telefonhívás között az általa kiválasztott nyelven mindig tanult tíz-húsz szót. S mivel ügyeiket sokan interneten intézték, kevesen nyúltak telefonhoz, annál is inkább, mert a kezelő bejelentkezése után meg kellett hallgatniuk a hivatalos – gépi – tájékoztató szöveget, ami után le kellett nyomniuk az egyes, kettes, hármas, négyes, ötös, hatos, hetes vagy nyolcas gombot. A túlontúl részletező utasításokat meghallva az ügyfelek hanyatt-homlok menekültek, inkább feladták, hogy bármit is elintézzenek – így neki mint telefonos ügyintézőnek nem sok dolga akadt.
Élete párja nem sejtette, hogy valóságos nyelvzsenivel él együtt. A feleség gondosan ügyelt arra, hogy ne fedje fel magát, ám egyszer mégis előfordult, hogy álmában hangosan beszélt. A férj reggel bosszankodva meg is jegyezte:
– Éjjel valamilyen érthetetlen nyelven hablatyoltál.
Attól kezdve óvatosabb lett. Igyekezett kontroll alatt tartani az érzéseit, de hiába, a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, van, amit nem lehet elfojtani. Egyre gyakoribb és egyre hosszabb monológokkal rukkolt elő éjszaka, különböző nyelveken. Nemegyszer megtörtént az is, hogy keveréknyelven adta elő mondandóját: ha nem jutott eszébe egy-egy szó, akkor egy másik idegen nyelv megfelelő szavával helyettesítette. A hangsúlyból, hanglejtésből következtetni lehetett lelkiállapotára: bánatos volt, szenvedélyes, haragos. Szomorú. Legfőképpen szomorú.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a férj, aki általánosban angolul, középiskolában németül tanult, rájöjjön: felesége álmában különféle nyelveken beszél. Először rossz idegállapotra gyanakodott. Megijedt. Félt, hogy ideg-összeroppanás miatt feleségének nagyobb, más baja is lehet. Lelkiismeret-furdalás gyötörte. Mellőzni kezdte a barátnőjét, úgyis megunta már, hamarosan szakított is vele.
Nejét ettől kezdve kevesebbszer ócsárolta; úgy gondolta, bizonyára a kimerültség hozza ki belőle ezt a tudat alatti, de mindenesetre tiszteletre méltó idegennyelv-tudást. Igyekezett megkímélni. Segített neki a háztartási munkában, s eléje ment, mint régen tette. Hazafelé közösen vásároltak be. Együtt főzték meg a vacsorát. Ajándékba nyelvkönyveket vett neki. Lassan az évek alatt már elfeledett intimitás is visszaköltözött az életükbe.
Mindezek hatására az éjszakánként idegen nyelven előadott monológok egyre ritkábbak lettek, végül teljesen abbamaradtak.
Nyaralásaikat, amelyeken eddig hazánk legszebb tájaival ismerkedtek, ezután külföldön töltötték. A férfi magához ragadta a kormányt, s fütyörészve vezette az autót a kanyargós hegyi utakon, a nő pedig csodák csodájára nappal is megszólalt annak az országnak a nyelvén, ahol éppen tartózkodtak.
Rájöttek, hogy ugyanolyan jól kiegészítik egymást, mint régen.
Hazalátogató két felnőtt gyermekük ugyanazt a harmóniát látta köztük, mint amit gyermekkorukban megszoktak. El is határozták, hogy ugyanilyen nyugodt, felhőtlen, szép életet szeretnének élni ők is, mint a szüleik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 25-i számában.)
