A felnőtté cseperedett gyerekek önállósodásával, „kirepülésével” kezdődött az egész.
A családi élet megváltozása legérzékenyebben a családfőt érintette. Fiai elköltözésekor üresség kerítette hatalmába, a feleslegesség érzésétől mogorva lett, ingerlékeny, kötözködő.
Az asszony magányos volt és hallgatag. Kevés dicséretben volt része, annál több korholásban, férje szerint ugyanis gyakorlatilag semmit sem tudott jól csinálni. Ha bevásárolt: „Vehettél volna lábtörlőt is!” Ha főzött: „Miért nem tettél bele több borsot?” A gonoszkodó megjegyzéseket, a folytonos kioktatást egy idő után úgy megszokta, mintha megérdemelte volna. Leginkább az bántotta, hogy nem lehet önmaga. Álarcot volt kénytelen viselni, amit csak nagy ritkán vethetett le magáról, s ha olykor megszabadult tőle, az sem rajta, hanem férjura kénye-kedvén múlott, aki időnként szeretett kegyet gyakorolni. Ilyenkor koncertre vagy kirándulni „vitte” feleségét, de görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a program időpontját ő maga határozza meg.
Az asszonynak jóformán csak munkába menet és jövet volt nyugta. Nem autóval, metróval, villamossal, hanem gyalogosan közlekedett, hogy minél többet mozogjon, tovább lehessen levegőn. Falusi lány volt, hiányzott neki a természet. A lehető legrövidebb úton ment, de nem sietett. Olykor lelassította lépteit, hogy megcsodálhassa a várost, ahova több mint két évtizeddel ezelőtt, házasságkötésekor költözött, s amit még mindig nem ismert igazán. Útközben felfedezett szobrot, parkrészletet, nyíló virágot, templomot, cirádás erkélyt, madárfészket; olyan teremtés volt, aki az aszfalton is megtalálja a szépet.
A sorozatos szemrehányások elől a maga külön, titkos világába menekült. A nyelvtanulás volt a hobbija, úgy ragadt rá bármilyen idegen nyelv, mint borzas, bozontos kutyára a bogáncs. Régebben idegenvezető szeretett volna lenni, de belátta, hogy ahhoz úgy kellene ismernie a fővárost, ahol éltek, mint a tenyerét. Férjeura akkorra már valóságos sportot űzött abból, hogy minden ok nélkül froclizza. Ha nem talált más kivetnivalót, átrendezte a mosogatógépbe tett edényeket. Átprogramozta a mosást. A ruhákat saját elképzelése szerint újra kiteregette. A törölgetőkendőket kiselejtezte, a kamrában pedig úgy csinált rendet, hogy utána semmit sem lehetett megtalálni.
Mondom, az asszony az idegennyelv-tanulásban lelte egyetlen örömét. Vizsgát egyik nyelvből sem tett, de „magában” folyékonyan beszélt oroszul, németül, angolul, olaszul, most éppen a spanyol nyelvvel ismerkedett. Szerette a szépirodalmat. A könyvet először mindig elolvasta magyarul, aztán megszerezte németül, angolul, s ha föllelhető volt, oroszul, olaszul is, hogy el ne felejtse a tanultakat. Az idegen nyelveket „élőben” úgy gyakorolta, hogy férjura kellemetlenkedő, rosszalló megjegyzéseit magában olaszra, oroszra, angolra vagy németre fordította, ezzel enyhített a szenvedésén.
Sejtette azért, hogy valami más is lehet a háttérben. Talán egy másik nő. Semmi bizonyosat nem tudott, nem is akart tudni, bele sem mert gondolni, inkább a spanyol gyakorlására összpontosította minden figyelmét. Az idegen nyelvekben még sosem csalódott.
Így alakult, hogy mindkettőjüknek megvolt a saját mániája. Férjének az, hogy őt szapulta, neki meg az, hogy a fejére olvasott hibákat – valóságos bűnlajstroma volt már – gondolatban gördülékenyen fordította más nyelvekre. Előfordult persze, hogy a rágalmak hevében önkéntelenül „kikattant”. Ilyenkor kizökkent a fordításból is, de azonnal át tudott váltani németből angolba, angolból olaszba, olaszból oroszba vagy fordítva.
Telefonos ügyfélszolgálatnál dolgozott. Íróasztala alsó fiókjában tartotta nyelvkönyveit, s két telefonhívás között az általa kiválasztott nyelven mindig tanult tíz-húsz szót. S mivel ügyeiket sokan interneten intézték, kevesen nyúltak telefonhoz, annál is inkább, mert a kezelő bejelentkezése után meg kellett hallgatniuk a hivatalos – gépi – tájékoztató szöveget, ami után le kellett nyomniuk az egyes, kettes, hármas, négyes, ötös, hatos, hetes vagy nyolcas gombot. A túlontúl részletező utasításokat meghallva az ügyfelek hanyatt-homlok menekültek, inkább feladták, hogy bármit is elintézzenek – így neki mint telefonos ügyintézőnek nem sok dolga akadt.
Élete párja nem sejtette, hogy valóságos nyelvzsenivel él együtt. A feleség gondosan ügyelt arra, hogy ne fedje fel magát, ám egyszer mégis előfordult, hogy álmában hangosan beszélt. A férj reggel bosszankodva meg is jegyezte:
– Éjjel valamilyen érthetetlen nyelven hablatyoltál.
Attól kezdve óvatosabb lett. Igyekezett kontroll alatt tartani az érzéseit, de hiába, a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, van, amit nem lehet elfojtani. Egyre gyakoribb és egyre hosszabb monológokkal rukkolt elő éjszaka, különböző nyelveken. Nemegyszer megtörtént az is, hogy keveréknyelven adta elő mondandóját: ha nem jutott eszébe egy-egy szó, akkor egy másik idegen nyelv megfelelő szavával helyettesítette. A hangsúlyból, hanglejtésből következtetni lehetett lelkiállapotára: bánatos volt, szenvedélyes, haragos. Szomorú. Legfőképpen szomorú.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a férj, aki általánosban angolul, középiskolában németül tanult, rájöjjön: felesége álmában különféle nyelveken beszél. Először rossz idegállapotra gyanakodott. Megijedt. Félt, hogy ideg-összeroppanás miatt feleségének nagyobb, más baja is lehet. Lelkiismeret-furdalás gyötörte. Mellőzni kezdte a barátnőjét, úgyis megunta már, hamarosan szakított is vele.
Nejét ettől kezdve kevesebbszer ócsárolta; úgy gondolta, bizonyára a kimerültség hozza ki belőle ezt a tudat alatti, de mindenesetre tiszteletre méltó idegennyelv-tudást. Igyekezett megkímélni. Segített neki a háztartási munkában, s eléje ment, mint régen tette. Hazafelé közösen vásároltak be. Együtt főzték meg a vacsorát. Ajándékba nyelvkönyveket vett neki. Lassan az évek alatt már elfeledett intimitás is visszaköltözött az életükbe.
Mindezek hatására az éjszakánként idegen nyelven előadott monológok egyre ritkábbak lettek, végül teljesen abbamaradtak.
Nyaralásaikat, amelyeken eddig hazánk legszebb tájaival ismerkedtek, ezután külföldön töltötték. A férfi magához ragadta a kormányt, s fütyörészve vezette az autót a kanyargós hegyi utakon, a nő pedig csodák csodájára nappal is megszólalt annak az országnak a nyelvén, ahol éppen tartózkodtak.
Rájöttek, hogy ugyanolyan jól kiegészítik egymást, mint régen.
Hazalátogató két felnőtt gyermekük ugyanazt a harmóniát látta köztük, mint amit gyermekkorukban megszoktak. El is határozták, hogy ugyanilyen nyugodt, felhőtlen, szép életet szeretnének élni ők is, mint a szüleik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 25-i számában.)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.