Farkas Wellmann Endre: Na, mit hozott a nyár?

2020. augusztus 09., 08:58
Fényes Adolf: Csendélet kártyákkal (olaj, vászon, 90,5 × 105,5 cm, 1913, magángyűjtemény) – Forrás: Wikimedia Commons

Igaz, még van belőle egy kicsi, de nagyon várom, hogy véget érjen. Szerintem többen is el akarjuk felejteni nemcsak ezt a nyarat, hanem ezt az átoksújtotta teljes 2020-as évet. Másra nem volt jó, csak arra, hogy elgondolkodtasson önnön kicsinységünkön, hogy míg dölyfösen és gőggel gondolunk az emberiség nagy teljesítményeire, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a világmindenség legapróbb egyensúlyzavarainak. Nap mint nap látjuk a sajtóban, hogy mi minden nagyszerű dolog vesz körül, micsoda új tudományos eredmények az űrkutatástól a gyógyászatig, a hadiipartól a fúziós reaktorok megalkotásáig, és látjuk azt is, hogy egyetlen mikroorganizmus, egy vírus, mennyire kétvállra tudja fektetni a világot.

Itt mindegy most tán az is, hogy hiszünk-e benne, az univerzális nyomorúság, amit okozott, ugyanúgy vonatkozik a szkeptikusra, mint a pánikolóra, a tiltások, az élet ellehetetlenítése egyformán érint mindenkit, nem beszélve a lelkekben titkon megfoganó gyanakvásról, ami, vírus ide vagy oda, felülírja a világról alkotott néhány elképzelésünket. A visszássága is éppen ez a dolognak: a huszonegyedik század embere, aki annyi mindent meg tud oldani, most épp tehetetlenül áll egy látszólag egyszerű helyzetben, és ahogy meg tudja alkotni az űrszondát, amivel képes leszállni a Hold túloldalán, úgy képtelen egy vakcinát összehozni, amely e csődből kirángatná.

Mert a számos vonatkozásán túl a helyzet egy gigantikus morális csőd: közvetve vagy közvetlenül a szabadságunkat nyirbálja meg, a méltóságunkat, az önbecsülésünket és úgy taszít bele a tehetetlenségbe, hogy közben megkérdőjelezi az egész emberiség cselekvőképességét. A január 30-án bejelentett pandémia óta a probléma még most, augusztus elejére sem talált megoldást: tiltások, hajmeresztő szabályozások, határzárak, karanténok keretezik az életünket és fosztanak meg attól, hogy úgy-ahogy embernek érezzük magunkat a saját bőrünkben.

Nyilván, ha ez az észszerű, legyen. Legyen, ha nem tudunk jobbat. Beáldoztam magam is a teljes esztendőt: idén tudom, csak a fű nő, de az is nélkülem. Nyaralni kellene menni. Pihenni. Mondaná a lelkem egyik fele, hogy minek? Nem pihentél eleget az idén? Nem voltál otthon, amennyit csak lehetett? De, válaszol a másik fele, sőt, biztonságot is adott az otthon, eddig megúsztuk, az egész család, és túl sok időt is adott gondolkodni a kényszerszünet. Ezt kellene kipihenni. Ezért volna jó elmenni nyaralni. Kikapcsolni a fojtogató tiltásokat, eljátszani az illúzióval, hogy nem is olyan gonosz a nagyvilág, mint amilyennek a vírusos arca mutatja. Visszaszerezni a hitet, hogy az élet jó és szép.

Hát menjünk el nyaralni. Kicsit. Valahova. Nézzünk bele a hajnalba, a naplementébe, lehetőleg vízpartra menjünk. És megint jön a nagy DE: hogyan, hova és mit tartsunk be? Távolságot, higiéniai szabályokat és lehetőleg rettegjünk, hogy ugyan nagyon jól állunk vírusfronton, de mi van, ha most, ha éppen itt, véletlenül szembe megyünk vele? Jó, mindegy, legyünk hát fatalisták, aminek be kell következni, az bizonyára be is fog. De akkor is. Igen, ördögi kör, de a léleknek talán szüksége van az illúziókra, és tán az ilyen helyzetekre is, amelyek mélyebben elgondolkodni kényszerítik.

Ezért tartok most számvetést, még az ősz előtt: ha lehetne, szeretnék még valamit megmenteni ebből az évből, olyan szép, kerek szám. Olyan érdekes. És mennyi jót is hozhatott volna! Beérném azzal a pár hónappal is, ami hátramaradt, most már sokkal kevesebbel beérném, mint általában, csak épp kapnám vissza azt a – tán ugyanolyan illuzórikus – szabadságomat, amelyben eddig éltem. Hinni volna jó, hogy a világ visszaváltozik önmagává.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)