Igaz, még van belőle egy kicsi, de nagyon várom, hogy véget érjen. Szerintem többen is el akarjuk felejteni nemcsak ezt a nyarat, hanem ezt az átoksújtotta teljes 2020-as évet. Másra nem volt jó, csak arra, hogy elgondolkodtasson önnön kicsinységünkön, hogy míg dölyfösen és gőggel gondolunk az emberiség nagy teljesítményeire, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a világmindenség legapróbb egyensúlyzavarainak. Nap mint nap látjuk a sajtóban, hogy mi minden nagyszerű dolog vesz körül, micsoda új tudományos eredmények az űrkutatástól a gyógyászatig, a hadiipartól a fúziós reaktorok megalkotásáig, és látjuk azt is, hogy egyetlen mikroorganizmus, egy vírus, mennyire kétvállra tudja fektetni a világot.
Itt mindegy most tán az is, hogy hiszünk-e benne, az univerzális nyomorúság, amit okozott, ugyanúgy vonatkozik a szkeptikusra, mint a pánikolóra, a tiltások, az élet ellehetetlenítése egyformán érint mindenkit, nem beszélve a lelkekben titkon megfoganó gyanakvásról, ami, vírus ide vagy oda, felülírja a világról alkotott néhány elképzelésünket. A visszássága is éppen ez a dolognak: a huszonegyedik század embere, aki annyi mindent meg tud oldani, most épp tehetetlenül áll egy látszólag egyszerű helyzetben, és ahogy meg tudja alkotni az űrszondát, amivel képes leszállni a Hold túloldalán, úgy képtelen egy vakcinát összehozni, amely e csődből kirángatná.
Mert a számos vonatkozásán túl a helyzet egy gigantikus morális csőd: közvetve vagy közvetlenül a szabadságunkat nyirbálja meg, a méltóságunkat, az önbecsülésünket és úgy taszít bele a tehetetlenségbe, hogy közben megkérdőjelezi az egész emberiség cselekvőképességét. A január 30-án bejelentett pandémia óta a probléma még most, augusztus elejére sem talált megoldást: tiltások, hajmeresztő szabályozások, határzárak, karanténok keretezik az életünket és fosztanak meg attól, hogy úgy-ahogy embernek érezzük magunkat a saját bőrünkben.
Nyilván, ha ez az észszerű, legyen. Legyen, ha nem tudunk jobbat. Beáldoztam magam is a teljes esztendőt: idén tudom, csak a fű nő, de az is nélkülem. Nyaralni kellene menni. Pihenni. Mondaná a lelkem egyik fele, hogy minek? Nem pihentél eleget az idén? Nem voltál otthon, amennyit csak lehetett? De, válaszol a másik fele, sőt, biztonságot is adott az otthon, eddig megúsztuk, az egész család, és túl sok időt is adott gondolkodni a kényszerszünet. Ezt kellene kipihenni. Ezért volna jó elmenni nyaralni. Kikapcsolni a fojtogató tiltásokat, eljátszani az illúzióval, hogy nem is olyan gonosz a nagyvilág, mint amilyennek a vírusos arca mutatja. Visszaszerezni a hitet, hogy az élet jó és szép.
Hát menjünk el nyaralni. Kicsit. Valahova. Nézzünk bele a hajnalba, a naplementébe, lehetőleg vízpartra menjünk. És megint jön a nagy DE: hogyan, hova és mit tartsunk be? Távolságot, higiéniai szabályokat és lehetőleg rettegjünk, hogy ugyan nagyon jól állunk vírusfronton, de mi van, ha most, ha éppen itt, véletlenül szembe megyünk vele? Jó, mindegy, legyünk hát fatalisták, aminek be kell következni, az bizonyára be is fog. De akkor is. Igen, ördögi kör, de a léleknek talán szüksége van az illúziókra, és tán az ilyen helyzetekre is, amelyek mélyebben elgondolkodni kényszerítik.
Ezért tartok most számvetést, még az ősz előtt: ha lehetne, szeretnék még valamit megmenteni ebből az évből, olyan szép, kerek szám. Olyan érdekes. És mennyi jót is hozhatott volna! Beérném azzal a pár hónappal is, ami hátramaradt, most már sokkal kevesebbel beérném, mint általában, csak épp kapnám vissza azt a – tán ugyanolyan illuzórikus – szabadságomat, amelyben eddig éltem. Hinni volna jó, hogy a világ visszaváltozik önmagává.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.