Most a saját Balaton-képemről volna ildomos írni, ha nem azt kockáztatnám, mint minden szubjektív jellegű írással: vajon érthető lesz-e, vajon érdekes lesz-e másnak is?
Szögezzük le: a Balatont nem lehet nem imádni. Tehát egy vagyok a sokból, a sok ezerből, vagy, ha generációkon nézünk végig, tán a sok millióból. Van nekem is személyes Balatonom, s bár mindkét oldalát úgy-ahogy ismerem, mégis nehéz lenne helységnevekhez, az északi vagy a déli parthoz kötnöm az élményeimet.
Az én Balatonom sok mindenből áll: nádas partszakaszokból, finom homokú plázsokból, magányos mólókból vihar előtt, de különösképpen vitorláskikötőkből és hajókból.
Az élmény soha nem csak a földrajzi hely miatt fontos, hanem a történet miatt, ami ott játszódik le, és ezáltal felértékeli, fontossá teszi az adott földrajzi helyet. Számomra így az igazi balatoni élmények épp ezért különlegesek, mert sehol máshol a világon nem tudtak volna megtörténni, csupán ott, azokon a partokon és ligetekben, azon a vízen, azokon a hullámokon, és ott, ahol úgy tud lemenni a nap estelente, mint sehol máshol.
Képeket hívok elő magamban, és minél többet gondolkodom a témán, annál több minden jut eszembe… lapozom a múltat, a múló időt, és csodálom a képeken a vizet, az állandóságot, benne a mégis-változót, a naplementéket, sétákat, borozásokat, strandolásokat vagy épp viharokat. Lassan történetté állnak össze a képek, az én Balatonom történetévé, ami az élettörténetemből is egy szelet.
Az emlékezet újraépíti odabent a tavat, újraépíti a régi nyarakat, megelőlegezi az eljövendőket. Mert aki egyszer járt a Balatonnál, az vissza is fog térni oda.
Pedig nem vagyok egy nyaralós típus. Gyűlölöm, ha éget a nap, kerülöm a tömeget, ha lehet, és nem szeretek hekkért se sorban állni. Épp ezért számomra a nagy vizek sohasem strandok, nem valamiféle vakációs helyszínek, még akkor sem, ha szívesen úszkálok bennük. És ezt leírva, ahogy felrémlenek az emlékek, be kell látnom, a Balatonhoz mégis rengeteg strandélmény köt. Az időközben letisztult, megszépült emlékek, nincs bennük a sorban állás, a tömeg, a dögmeleg. Érdekes varázsa ez a helynek.
Ami viszont a legfontosabb: a hajók. A kikötőben egymással beszélgető kis vitorlások, no meg a sétahajók, ahogy méltóságteljesen végigvonulnak a nyílt vízen, a fürge vitorlások között lomhán cihelődve a habokon, egyik kikötőtől a másikig, vagy csak szinte céltalanul ringatózva – mondjuk a Tihanyi-öbölben. A hajókban mindig titok van, valami kifürkészhetetlen rejtelem, ami egy-egy hajó láttán önmagában is tiszteletre int, bármekkora vagy bármilyen is legyen az. Ha sokszor látja őket az ember, megbarátkozik velük. És most elárulok egy titkot: nekem is van odalent a Balatonon egy ilyen hajó barátom. A Jókai. Soha nem láttam szebbet. Onnan tudom egyébként, hogy a barátom, hogy az ismeretségünk nem a Balatonon kezdődött. Huszonéve láttam a Dunán siklani, egyszer egy másnapos pirkadatkor, aztán sok időre eltűnt a szemem elől. Évek múlva láttam viszont a Balatonon, és boldog voltam, hogy előkerült. Azóta meglátogatom minden évben, s bár jártam a fedélzetén, még sohasem utaztam vele. Majd ha összejön, teljesebb lesz a Balaton-képem.
Most pedig, ahogyan mondtam, emlékidézéskor felépül odabent a tó, a nagy víz, a Balaton, én pedig az emlékezet partjai közt felépítem a kompot is, és elindulok rajta a visszhangokkal kecsegtető túlpart felé.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.