A múlt minden átmenet nélkül torlódik egymásba.
A tegnap világa címmel írt könyvet Stefan Zweig német író a XX. század elején, arról, hogy mennyire váratlanul érte a világot 1914-ben a szarajevói merénylet, amikor Gavrilo Princip megölte Ferenc Ferdinándot, az osztrák–magyar trónörököst. A XXI. század valami hasonló világméretű sokkal vette kezdetét. 2001. szeptember 11-én New Yorkban a WTC ikertornyai ellen kamikaze terroristák támadtak, minek következtében a globális világkapitalizmus szimbólumai összeomlottak. Persze ne feledjük, a hollywoodi katasztrófafilmekben hányszor lerombolták Manhattant. Elsőként King Kong mászott fel az Empire State Buildingre, majd digitálisan újrakevert változatában, a Godzillában (1998) a hollywoodi álomgyár számítógép-animációs és pirotechnikus kommandói rombolták le a New York-i felhőkarcolókat. Az utóbbi két évtizedben az amerikai szórakoztatóipar sugallatára „a manhattani törés-zúzás” vizuális közhely lett, minden magára valamit adó hollywoodi katasztrófafilmben szerepelt.
A posztmodern kor utáni világ permanens válságáról sokan sokféleképpen értekeztek: Aldous Huxley Visszatérés a szép új világhoz című könyvében nyíltan rávilágít a világ aktuális problémáira: a túlnépesedésre, a túlszervezettségre, a mértéktelen fogyasztásra, a propagandára, az agymosás (a kémiai és a tudat alatti meggyőzés) módszereire. A tavaly elhunyt Paul Virilio, a sebesség tudósa szerint a világváros kaotikus hálózata összesűríti a sebesség alakzatait, a kommunikáció szemcséit, a szabványosított technikákat. Umberto Eco pedig „cseppfolyósodásról” írt, amikor sem az egyén, sem a társadalom számára nincsenek többé biztos kapaszkodók. Egyesek azt állítják, a XX. század a totalitarizmus százada volt, a XXI. század pedig a terrorizmusé és a vírusoké lesz. Persze régen is volt háború és járvány (pestis, kolera stb.), mert a múlt minden átmenet nélkül torlódik egymásba.
A mostani koronavírus-járvány a globalizálódó világra mért csapást. Azon az illúzión esik csorba, hogy a világ boldogulásához elegendő az árucsere-forgalmon alapuló gazdaság.
Az öngyilkos terrorizmus és az emberre leselkedő halálos vírusok ellen lehetetlen a teljes győzelem. A láthatatlan és arctalan ellenséggel szemben nem nyújthat védelmet az atomarzenál és az ellenszérum.
A lelke mélyén szelíden antiglobalista polgár most tétován fontos könyvek után nyúl. Előveszi Bodor Ádám Sinistra körzetét, Cormac McCarthy Az út című regényét, amelyben a „vég” után apa és fia éhezve és fázva bandukolnak egy úton, keresve a maradék jót, ami túlélhette a pusztulást. És szelíden azt mormolja:
Uram, ments meg minket önmagunktól, rossz példaképeinktől, a haladás mániájától, a kapitalizmus romboló kreativitásától! Uram, ments meg minket a vírusoktól, a bulimiától, ments meg minket a mindennapi apokalipszistől!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,