A múlt minden átmenet nélkül torlódik egymásba.
A tegnap világa címmel írt könyvet Stefan Zweig német író a XX. század elején, arról, hogy mennyire váratlanul érte a világot 1914-ben a szarajevói merénylet, amikor Gavrilo Princip megölte Ferenc Ferdinándot, az osztrák–magyar trónörököst. A XXI. század valami hasonló világméretű sokkal vette kezdetét. 2001. szeptember 11-én New Yorkban a WTC ikertornyai ellen kamikaze terroristák támadtak, minek következtében a globális világkapitalizmus szimbólumai összeomlottak. Persze ne feledjük, a hollywoodi katasztrófafilmekben hányszor lerombolták Manhattant. Elsőként King Kong mászott fel az Empire State Buildingre, majd digitálisan újrakevert változatában, a Godzillában (1998) a hollywoodi álomgyár számítógép-animációs és pirotechnikus kommandói rombolták le a New York-i felhőkarcolókat. Az utóbbi két évtizedben az amerikai szórakoztatóipar sugallatára „a manhattani törés-zúzás” vizuális közhely lett, minden magára valamit adó hollywoodi katasztrófafilmben szerepelt.
A posztmodern kor utáni világ permanens válságáról sokan sokféleképpen értekeztek: Aldous Huxley Visszatérés a szép új világhoz című könyvében nyíltan rávilágít a világ aktuális problémáira: a túlnépesedésre, a túlszervezettségre, a mértéktelen fogyasztásra, a propagandára, az agymosás (a kémiai és a tudat alatti meggyőzés) módszereire. A tavaly elhunyt Paul Virilio, a sebesség tudósa szerint a világváros kaotikus hálózata összesűríti a sebesség alakzatait, a kommunikáció szemcséit, a szabványosított technikákat. Umberto Eco pedig „cseppfolyósodásról” írt, amikor sem az egyén, sem a társadalom számára nincsenek többé biztos kapaszkodók. Egyesek azt állítják, a XX. század a totalitarizmus százada volt, a XXI. század pedig a terrorizmusé és a vírusoké lesz. Persze régen is volt háború és járvány (pestis, kolera stb.), mert a múlt minden átmenet nélkül torlódik egymásba.
A mostani koronavírus-járvány a globalizálódó világra mért csapást. Azon az illúzión esik csorba, hogy a világ boldogulásához elegendő az árucsere-forgalmon alapuló gazdaság.
Az öngyilkos terrorizmus és az emberre leselkedő halálos vírusok ellen lehetetlen a teljes győzelem. A láthatatlan és arctalan ellenséggel szemben nem nyújthat védelmet az atomarzenál és az ellenszérum.
A lelke mélyén szelíden antiglobalista polgár most tétován fontos könyvek után nyúl. Előveszi Bodor Ádám Sinistra körzetét, Cormac McCarthy Az út című regényét, amelyben a „vég” után apa és fia éhezve és fázva bandukolnak egy úton, keresve a maradék jót, ami túlélhette a pusztulást. És szelíden azt mormolja:
Uram, ments meg minket önmagunktól, rossz példaképeinktől, a haladás mániájától, a kapitalizmus romboló kreativitásától! Uram, ments meg minket a vírusoktól, a bulimiától, ments meg minket a mindennapi apokalipszistől!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.
„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.
Most is úgy ragyogtak a csillagok Arles felett, mint a vízpartot szegélyező kandeláberek fénye a Rhône folyó tükrén. Jules imádta ezt a várost. Idősen már csak gondolatban kalandozott a kikötőjében. Elméjében megelevenedett a Lamartine negyed, ahol egykor Vincent van Gogh alkotott egy már rég a feledés homályába merült szállóban.
Beszélhetünk-e még személyes érintettségről az első világháború kapcsán, hiszen ebben az évben már a békediktátum kihirdetése, a vesztesekre kényszerítése is száz év messzeségben van. Ahogyan az egyéni emlékezet pereméről lassan, egyre fakuló emlékfoszlányokként elillan a dédapák alakja, úgy viselt dolgaik: az ünnepélyes rukkolások, harctérre indulás, vitézkedések, sebesülések, hadifogság és a szerencsések hazatéréséhez kapcsolódó narratívák is kikopnak a megritkult családi beszélgetések szövetéből.