„Élj izgalmas időkben” – szól egy ősi kínai átokformula, bár mérget azért nem vennék rá. Igazából még sosem vettem a fáradtságot, hogy komolyan utánajárjak, az internetes források megbízhatóságáról pedig megvan a magam véleménye, könyvtárba meg most nem mehetek, ugye. Izgalmas idők? Micsoda furcsa paradox helyzet. A világ lassan tetszhalott állapotba kerül, minden és mindenki begubózik a barlangjába, hogy kényszer szülte téli álomra vonulva húzzuk ki valahogy, míg véget ér a vihar, amely a hópelyheknél milliószor kisebb részecskékkel választ el minket egymástól. Szabadulni szeretnék.
Pár hete olvastam egy cikket. Nem tudományosat persze, azt úgysem érteném, csak az egyik hírportál ismeretterjesztő színesét. A rézről szólt. Leírták benne, hogy ennek az ókor óta nagy becsben tartott fémnek természetes antimikrobiális tulajdonságai vannak. Ionjai roncsolják a rákerülő baktériumok sejtmembránját, a vírusok pedig egyszerűen szétesnek tőle. Egy-két óra bőven elég, hogy a legmakacsabb kórokozók is elpusztuljanak, ezért azokban a régi kórházakban, ahol még rézkilincsek vannak, szignifikánsan kisebb az esélye, hogy a betegek összeszedjenek valami extrafertőzést. De sajnos a réz sokkal drágább, mint a vas vagy az alumínium, a műanyagról nem is beszélve. Ezért esélytelen, hogy minden kórház minden kilincsét rézre cseréljék. Pedig hasznos lenne.
Természetesen, ahogy lenni szokott, a fejemben lakó kis fogaskerekek elkezdték járni a maguk útját, megoldást keresve egy olyan problémára, amiben nem is vagyok kompetens. Nem először fordul elő ilyesmi, képzeletben már megoldottam az emberiség energiaproblémáit, a súlytalanság űrhajósokra gyakorolt káros hatásának kiküszöbölését vagy az elektromos autók hatótávproblémáját. Egy egész polc tele van elmémben az ötleteimmel, egyszer talán hasznomra is válik valamelyik. Néha leporolom őket, kicsit csiszolok rajtuk, nagy ritkán megosztom egy-egy emberrel, aki rácsodálkozik, hogy mennyi hülyeségen jár az agyam, aztán visszateszem a helyükre. Lassan nem ártana valami indexálási rendszert is kifejlesztenem, mielőtt végleg elfelejtem őket. De most a helyzet más. Ezt látom a bezárt templomokon és iskolákon, az üresen kongó kocsmákon, az online jógaórákon. Most az egész emberiség nyögi ugyanazt a keresztet. Tenni kéne valamit.
Léteznek magas réztartalmú festékek, illetve festékszóró spray-k. Vajon ha minél több kritikus felületet kennénk be, fújnánk le velük, mintegy rezesítve azokat, segítene? Kórházak, várótermek, plázák, de akár egyszerű munkahelyek és lakóházak minden kilincsét, a tömegközlekedési eszközök kapaszkodóit, a lépcsők korlátjait. Számos, a továbbfertőződést korábban napokig lehetővé tevő csomópont megszűnne, a terjedés lassulna, a görbe még inkább ellaposodna. Talán hamarabb véget érne.
Szeretem a meséket, a fantasztikus történeteket. Legalább ezek csempésznek egy kis izgalmat a kézmosós, maszkos, otthonmaradós napi rutinba. Talán ezért is jár az eszem annyi mindenen feleslegesen. Ez az ötletem is, hogy rézzel kezeljük azokat az eszközöket, melyeket sok ember érint, ezzel adva nekik kvázi passzív fertőtlenítő hatást, álmodozás csupán. Nyilván nem veszek figyelembe számos fontos változót, amik miatt nem működne a módszer, hisz ellenkező esetben már rég megvalósították volna az igazi szakemberek. Jobb lesz, ha inkább visszatérek a fontos feladataimhoz, és ezt az ötletemet is kidobom agyam szemétdombjára, ahová való. De azért előbb még leírom angolul is, és elküldöm New York állam kormányzójának. Mit veszíthetek?
(Karantének)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.