Megváltás
A napsugarak még nem érték el a templom keresztjét, amikor riasztották a tűzoltókat: a város felőli főúton kigyulladt egy ház. Egy házaspár hátborzongató kacagása visszhangzott a méterekre felcsapó lángokból. A férfi és a nő legfontosabb tervei között szerepelt, hogy külföldi munkát keresnek a megélhetésük végett, mivel egyetlen gyermekük gondozása nagy terhet jelentett számukra. A szülőket a gyergyói főkapitányságon hallgatták ki. A vallomást felvevő személy csupán annyit tudott lejegyezni, hogy az eset előtt a kisgyereknek a Jerika kő legendáját* olvasták fel.
* Gyergyócsomafalvi legenda, miszerint a kényúr Álmos és felesége, Jerika egy kincsért feláldozzák gyermeküket. Egy öregember megátkozza őket, ha még egyetlen ember meghal a kezük alatt, váljanak kővé. A pár továbbra is kegyetlenkedik, ezért kővé változnak, várukat a Várköveként, az asszonyt Jerika köveként emlegetik.
Bazsarózsa
A gyergyószentmiklósi Zölde Kálmán régóta vágyott szerető barátra. Kishíján három évszázadból tett félre emlékeket. Az utóbbi években már nem látogatta őt senki. Vasárnaponként a Márton Áron utcai templomba járt. Csak ilyenkor és a heti bevásárláskor látott embereket. Kis kertjében foglalatoskodott, amikor harsány gyerekzsivajt észlelt a háta mögött. A tízéves gyerekek már régóta megfigyelés alatt tartották az öreget; be-betörtek a kertjébe, többször összetaposták a virágait, elrejtették sétabotját, titokban még csúfnevet is adtak neki. Az egyik virgonc a húgát küldte oda, hogy lopjon egy szál bazsarózsát édesanyjuknak. A kislány összerezzent, amikor a bácsi megfordult, de elmosolyodott, amikor a kezében meglátta a szál bazsarózsát.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.