Izer Janka: Munkamorál

Az évadzáró buli egy hajón volt, ami nem ment sehová, de így is parádés. Sztárok között meghívott vendégként lenni, dicsekedtem vele, persze.

Zs. azon az estén nőtt nagyra a szememben. Mikor átadták neki a közönségszavazás által nyert Év Legjobb Színésze Díjat, fogta az aranybilétát és a Dunába hajította. A beállt döbbent csendben elvigyorodott:

– A dobozt azért megtartom.

Ez a mozdulat azóta gyakran eszembe jut. Kalóz, barbár vagányság, és minden érzés, amit a színházban átélünk, amikor a nézők panaszkodnak a fűtésre, vagy rezeg a telefonjuk, cukorkát bontogatnak, köhögnek, fújják az orrukat, otthagyják a darabot.

Láttam mindegyik színészt betegen játszani, színpadi sírásba improvizálva a nátha miatti elkerülhetetlen orrfújást. Zs. zsebkendőt adott R.-nek, mert a lány jelmezén nem volt zseb. Aztán hátrahajították a színpadon egy heves gesztus közben, mintha az előadáshoz tartozna. Láttam N.-t begyulladt torokkal énekelni. I.-nek zaklatója volt, és végigcsinálta a háromórás darabot. A súgót még én is hallottam akkor az erkélyről. A nézők bosszankodtak, amiért a kedvenc színészük nem tudja a szöveget.

Annak a bilétának méltó helye lett.

Mikor elértem azt a részegségi fokot, hogy tudjam, még egy korty és hányok, botladozva megkerestem a táskám, és elhagytam a hajót. A szárazföldre érve levettem a cipőm, képtelenül magas sarka van, nem tudtam benne járni. Elindultam mezítláb. A Széll Kálmánig kellett eljutnom, mentem egyenesen előre, felfelé, Budán. Csak az üvegszilánkok kerülgetésére meg a hányás- és vizeletfoltokra kellett vigyáznom, bár ki tudja, észrevettem volna-e, ha történetesen elém kerül egy. A Halászbástyánál lyukadtam ki, hajnali három-négy óra felé kevés ember járkál arra, és akik igen, azokat se nagyon érdekli egy fehér nyári ruhás, mezítláb dülöngélő, részeg lány, ahogy átvág a Mátyás-templom előtt. Ezt természetesnek éreztem. Innen már tudtam az utat, alig fél óra gyaloglás után a lakásban voltam. Épphogy levetkőzve zuhantam ágyba. Csak reggel láttam meg, milyen fekete a talpam a mocsoktól.

Ősszel az évad már máshogy kezdődött. Mindent ismertem, utáltam is egy-két előadást, kezdtek megtalálni a goromba nézők, akiknek tilos a földre rakni a táskáját a ruhatárban a kabát alá, akik veszekednek, hangosan szidják a darabot és engem vonnak kérdőre, hogy ez miért ilyen szar. Havi húsz előadás, és az egyetem mellett nem maradt időm semmire, kimerült voltam, a főnök helyettese folyton belém kötött, végül felmondtam. Utoljára az erkélyre osztottak be, az egyetlen helyre, ahol végig egyedül lehet a nézőteres.

Meglepett, hogy a kezdés időpontjára mindenki a helyén ült. Egy pisszenés sem hallatszott, pontosan kezdtük az előadást. Később sem rezgett telefon, még az elmaradhatatlan cukorkászacskó zörgése is hiányzott. A színpadról leszűrődő fényben láttam az arcokat. Mind egyszerre mozdult nevetésre, ijedtségre, szomorúságra, meglepettségre. Vagy így fagyott rá a rezzenéstelen figyelem mindegyikre. Ami még furcsább, hogy az emberek nem mentek ki a szünetben. Ültek csendben, a színpadot bámulva. Nem tüsszentettek, nem mozgolódtak, csak ültek. Mi kinyitottuk az ajtókat, a műszak hátul a hangosítópultból felment a büfébe, a főnök pedig érkezett, megkérdezni, volt-e valami esemény a felvonás alatt, amit a jelentésbe írhatna. Semmi.

A második felvonás ugyanígy zajlott. Annyi különbséggel, hogy a nézők arca most egyszer sem volt mozdulatlan. A darabnak megfelelően folyamatosan mozogtak a szemek, szájak, rezdültek meg a vonások. Csak nevetéskor és felhördüléskor volt hangjuk. A darab vége viszont mintha összezavarta volna őket.

– Most, hogy minden rendbejött – mondta a hentesfiút játszó M. A szereplő komolyan gondolta, de a történet szerint ez irónia volt kifelé. És a nézők nem tudták feldolgozni az iróniát. Itt megtört a rend, egy részük felnevetett, majd hirtelen elhallgatott és mozdulatlanná merevedve mosolygott, a másik fele csodálkozva kerekítette el a szemét, és úgy bámult szoborként a színpadra. Függöny. Ők pedig tapsolni kezdtek ütemesen, egyenletesen. A színészek közösen meghajoltak, mosolyogtak. Visszavonultak, és egyesével jöttek ki újra. Majd amikor mindenki megérkezett, közösen is meghajoltak. Kimentek. A főszereplő visszajött, meghajolt, majd kitárva a karját behívta a többieket. Meghajoltak együtt. Hátráltak kicsit, megint meghajoltak. A taps nem szűnt meg, de fütyülést vagy hujjogást senki sem eresztett el. Lement a függöny. Majd újra felhúzódott, mert nem halkultak el a kezek.

Mikor tizenharmadszorra kellett visszajönniük a szereplőknek, ami igazán túlzás volt, néhányuknak nagyon dühös volt már a szeme. Másoknak zavart vagy fátyolos a fáradtságtól. Aztán újra lement a függöny, és a tapsot hirtelen mintha elvágták volna. A nézőtér egyszerre állt fel, de volt tolakodás, soronként haladtak ki a nézőtérről, mindenki mosolyogva köszönt vissza a „Jó éjszakát!” kívánságunkra. Kiürült a színház.

Vége lett, mentem a fekete leplekért, letakarni a székeket, mint valami koporsókat, az öt sort.

Lefelé menet a szürke lépcsőket bámultam magam alatt, elöntött az otthonosság érzése, le akartam rúgni a cipőmet és zokniban végigszaladni, mint egyszer, mikor a magas sarkú kényelmetlen volt, és az egyik felvonás alatt harisnyában rohangáltam a lépcsőkön. Ahol az ember magától le meri venni a cipőjét, otthon van. Színházban tilos ez, tudom, de azon az estén sem látta senki.

A metrón fáradtan dőltem a kapaszkodónak. A padlón egy aranybiléta hevert.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)