Az évadzáró buli egy hajón volt, ami nem ment sehová, de így is parádés. Sztárok között meghívott vendégként lenni, dicsekedtem vele, persze.
Zs. azon az estén nőtt nagyra a szememben. Mikor átadták neki a közönségszavazás által nyert Év Legjobb Színésze Díjat, fogta az aranybilétát és a Dunába hajította. A beállt döbbent csendben elvigyorodott:
– A dobozt azért megtartom.
Ez a mozdulat azóta gyakran eszembe jut. Kalóz, barbár vagányság, és minden érzés, amit a színházban átélünk, amikor a nézők panaszkodnak a fűtésre, vagy rezeg a telefonjuk, cukorkát bontogatnak, köhögnek, fújják az orrukat, otthagyják a darabot.
Láttam mindegyik színészt betegen játszani, színpadi sírásba improvizálva a nátha miatti elkerülhetetlen orrfújást. Zs. zsebkendőt adott R.-nek, mert a lány jelmezén nem volt zseb. Aztán hátrahajították a színpadon egy heves gesztus közben, mintha az előadáshoz tartozna. Láttam N.-t begyulladt torokkal énekelni. I.-nek zaklatója volt, és végigcsinálta a háromórás darabot. A súgót még én is hallottam akkor az erkélyről. A nézők bosszankodtak, amiért a kedvenc színészük nem tudja a szöveget.
Annak a bilétának méltó helye lett.
Mikor elértem azt a részegségi fokot, hogy tudjam, még egy korty és hányok, botladozva megkerestem a táskám, és elhagytam a hajót. A szárazföldre érve levettem a cipőm, képtelenül magas sarka van, nem tudtam benne járni. Elindultam mezítláb. A Széll Kálmánig kellett eljutnom, mentem egyenesen előre, felfelé, Budán. Csak az üvegszilánkok kerülgetésére meg a hányás- és vizeletfoltokra kellett vigyáznom, bár ki tudja, észrevettem volna-e, ha történetesen elém kerül egy. A Halászbástyánál lyukadtam ki, hajnali három-négy óra felé kevés ember járkál arra, és akik igen, azokat se nagyon érdekli egy fehér nyári ruhás, mezítláb dülöngélő, részeg lány, ahogy átvág a Mátyás-templom előtt. Ezt természetesnek éreztem. Innen már tudtam az utat, alig fél óra gyaloglás után a lakásban voltam. Épphogy levetkőzve zuhantam ágyba. Csak reggel láttam meg, milyen fekete a talpam a mocsoktól.
Ősszel az évad már máshogy kezdődött. Mindent ismertem, utáltam is egy-két előadást, kezdtek megtalálni a goromba nézők, akiknek tilos a földre rakni a táskáját a ruhatárban a kabát alá, akik veszekednek, hangosan szidják a darabot és engem vonnak kérdőre, hogy ez miért ilyen szar. Havi húsz előadás, és az egyetem mellett nem maradt időm semmire, kimerült voltam, a főnök helyettese folyton belém kötött, végül felmondtam. Utoljára az erkélyre osztottak be, az egyetlen helyre, ahol végig egyedül lehet a nézőteres.
Meglepett, hogy a kezdés időpontjára mindenki a helyén ült. Egy pisszenés sem hallatszott, pontosan kezdtük az előadást. Később sem rezgett telefon, még az elmaradhatatlan cukorkászacskó zörgése is hiányzott. A színpadról leszűrődő fényben láttam az arcokat. Mind egyszerre mozdult nevetésre, ijedtségre, szomorúságra, meglepettségre. Vagy így fagyott rá a rezzenéstelen figyelem mindegyikre. Ami még furcsább, hogy az emberek nem mentek ki a szünetben. Ültek csendben, a színpadot bámulva. Nem tüsszentettek, nem mozgolódtak, csak ültek. Mi kinyitottuk az ajtókat, a műszak hátul a hangosítópultból felment a büfébe, a főnök pedig érkezett, megkérdezni, volt-e valami esemény a felvonás alatt, amit a jelentésbe írhatna. Semmi.
A második felvonás ugyanígy zajlott. Annyi különbséggel, hogy a nézők arca most egyszer sem volt mozdulatlan. A darabnak megfelelően folyamatosan mozogtak a szemek, szájak, rezdültek meg a vonások. Csak nevetéskor és felhördüléskor volt hangjuk. A darab vége viszont mintha összezavarta volna őket.
– Most, hogy minden rendbejött – mondta a hentesfiút játszó M. A szereplő komolyan gondolta, de a történet szerint ez irónia volt kifelé. És a nézők nem tudták feldolgozni az iróniát. Itt megtört a rend, egy részük felnevetett, majd hirtelen elhallgatott és mozdulatlanná merevedve mosolygott, a másik fele csodálkozva kerekítette el a szemét, és úgy bámult szoborként a színpadra. Függöny. Ők pedig tapsolni kezdtek ütemesen, egyenletesen. A színészek közösen meghajoltak, mosolyogtak. Visszavonultak, és egyesével jöttek ki újra. Majd amikor mindenki megérkezett, közösen is meghajoltak. Kimentek. A főszereplő visszajött, meghajolt, majd kitárva a karját behívta a többieket. Meghajoltak együtt. Hátráltak kicsit, megint meghajoltak. A taps nem szűnt meg, de fütyülést vagy hujjogást senki sem eresztett el. Lement a függöny. Majd újra felhúzódott, mert nem halkultak el a kezek.
Mikor tizenharmadszorra kellett visszajönniük a szereplőknek, ami igazán túlzás volt, néhányuknak nagyon dühös volt már a szeme. Másoknak zavart vagy fátyolos a fáradtságtól. Aztán újra lement a függöny, és a tapsot hirtelen mintha elvágták volna. A nézőtér egyszerre állt fel, de volt tolakodás, soronként haladtak ki a nézőtérről, mindenki mosolyogva köszönt vissza a „Jó éjszakát!” kívánságunkra. Kiürült a színház.
Vége lett, mentem a fekete leplekért, letakarni a székeket, mint valami koporsókat, az öt sort.
Lefelé menet a szürke lépcsőket bámultam magam alatt, elöntött az otthonosság érzése, le akartam rúgni a cipőmet és zokniban végigszaladni, mint egyszer, mikor a magas sarkú kényelmetlen volt, és az egyik felvonás alatt harisnyában rohangáltam a lépcsőkön. Ahol az ember magától le meri venni a cipőjét, otthon van. Színházban tilos ez, tudom, de azon az estén sem látta senki.
A metrón fáradtan dőltem a kapaszkodónak. A padlón egy aranybiléta hevert.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.
Kubiszyn Viktor Drognaplójára már régóta kíváncsi voltam, sokat hallottam róla, az irodalom érettségibe is bekerült, illik elolvasni. Könyvtári példányt sikerült szereznem belőle. Ahogy kinyitottam, a lapok közül fű- és dohányillat szállt fel: vajon az író tudja-e, hogy olvasói valódi – ahogy a moziban nevezik – imax élményt okoznak a könyvtárlátogatóknak?