Körülnézett a lakásban. Nélküle minden üresnek, sivárnak tűnt. Csak falak. Tekintete az asztalon álló fényképre esett. A mosolya… mintha élne. Lehunyta a szemét. Olyan volt, mintha ott ülne mellette a kanapén és fogná a kezét. Szinte érezte a melegét. Szeretlek! – sóhajtotta önkéntelenül. Újra a fényképre nézett. Tudod, azt mondják, a legfontosabb az első benyomás, meg hogy az az igazi, amikor első látásra beüt a mennykő. Mondd, a mi szerelmünk nem lett volna igazi?
Mert én téged első látásra nem szerettelek még csak nem is tetszettél az én ideálom a magas barna kék szemű te meg ugyan magas voltál de barna szemű és szőkés, és nem a regényekből elképzelt macsó hanem szelíd kedves de nagyon kitartó annyira hogy mégis muszáj volt beléd szeretnem mert úgy tudtál rám nézni hogy abba majdnem belehaltam közel kellett engedjelek hogy megismerjelek hogy néha őrült is tudsz lenni főleg amikor a gitárodon játszottál olyankor elfelejtetted hol vagy kiszakadtál a világból csak a zenének éltél érzékeny finom ujjaid boszorkányosan siklottak a húrokon hol hidegrázós sikoltásokat hol mély zengő suttogásokat előcsalva a hangszerből ezek az ujjak simítottak végig hajamon arcomon fonódtak körém gyengéden érintve lúdbőrző vállamat vállaltad velem megalázott kidobott életem terheit nem csak úgy szerettél mint szerelmes hanem úgy mint akitől függ a létezésem jéghideg albérleti szobámban testeddel melegítettél gondoskodtál rólam nekem nem volt semmim azt adtam ami én vagyok többre nem futotta de neked elég voltam és te is nekem ahogy a lehullott őszi leveleket úgy sodort bennünket is egymáshoz a szél hogy már soha el ne váljunk csak a halál szakítsa szét a mi kötésünket mert egymás nélkül nem voltunk egészek csak együtt lehettünk annyira merészek hogy higgyük ez örökre szól ez a szerelem nem múlik el legyen bármilyen szélvihar minket egymástól el nem szakíthat és jöttek is viharok földrengések olykor vadul hullámzó vizeken jártunk amikor összecsaptak fejem fölött a hullámok és már úgy látszott végleg elmerülök a szennyes habokban ahová a halál karja rántott volna te velem úsztál velem küzdöttél megmentettél kiemeltél a mélységből csak akkor sírtál amikor nem láttam nem akartad hogy tudjam mennyire megijedtél hogy elveszítesz eltitkoltad a félelmet amely annyira megviselt hogy a szíved majdnem belehalt és ez még jobban összekovácsolt bennünket együtt lélegeztünk együtt éreztünk együtt dolgoztunk alkottunk egymás szemével láttuk szépnek a világot az életet akkor is ha nem volt mindig szép nem volt mindig jó akkor is ha meg kellett harcolni akkor is ha több volt a nap mint a kenyér akkor is ha gondfelhő takarta a napot akkor is ha térdig jártunk a nincsben akkor is ha ránk szakadni készült az ég mi akkor is mindig találtunk értelmet és szépséget icipici jót és tudtunk örülni annak a mákszemnyinek örültél ha megírtam egy verset örültem hogy a versem általad zenévé vált életre kelt amikor eljátszottad a zongorán vagy a gitárodon örültél amikor körbetáncoltalak a szép új ruhámban én meg annak hogy neked adhattam a legjobb falatokat az ételből és öröm volt áldozatot hozni a gyermekeinkért mert az ő örömükből is fakadt a mi boldogságunk még időben megértettük hogy az nem kívülről jön hanem tőlünk függ mert mi vetjük el a magját bennünk csírázik bennünk szökik szárba nem volt tökéletes mégis mi annak láttuk mert annak akartuk látni de a boldogság sem tart örökké itt a földön földrengések viharok jönnek és mennek és néha mindent elpusztítanak maguk alá temetnek felkapott téged is a forgószél hiába kapaszkodtam beléd hiába akartalak minden erőmmel itt tartani elvitt tőlem végleg s én kettészakadtam hisz te voltál a másik felem a jobbik mondd fél élettel hogyan lehet élni hirtelen falak emelkedtek körülöttem magányba zárva fogoly lettem önmagamban te már a szférákban zenélsz én itt írom hozzád a verseket és csak egy kérdésem van de azt naponta százszor ezerszer felkiáltom az égre hogy miért miért miért?
Megrázta a fejét, a fényképen mosolygó férfi szemébe nézett. Hogy miért? Nem tudom, még mindig nem, de azt igen, hogy igazibb nem is lehetett volna. És ez nem múlik el soha.
