Vannak szörnyű, meddő, iszapos napok, mikor így fohászkodom: a fészbukos ismerősök gyermekáldásának hírétől oltalmazz meg, Uram! Nem azért teszem ezt, mert ellenemre való az emberi szaporodás, hisz magam is mívelem, vagy míveltem, a fiam szerint legalábbis. Nem is azért, mert másokra akarom hárítani önnön szellemi restségem felelősségét: kinyitottam az internetet, kinyitottam az arckönyvet, magam mentem a Szilícium-völgyi dehumanizáló gyehenna kietlen tájaira önnön kiégettségem fokozni. Kértem a pofont. Ám itt nem halandóságában és halhatatlanságában egyként búsuló, vergődő, gyötrött lelkemről van szó, nem ám! Itt egészen friss, primőr lelkekről van szó, talán először, talán sokszor születettekéről – nem számít. Ami számít, az a látás. Az újszülött, a friss testi megvalósulás, a megtestesülés, a húsba formálódó végtelen kétdimenziós adathalmazba tömörített, vizuális lokalizálása. Újszülöttek szemét, arcát, testét látom, akiket fészbukos ismerőseim hívtak le a végtelenből a végesbe, hogy jól megtestesüljenek. Illetve akik fészbukos ismerőseimet választották megtestesülésükhöz. Ez természetesen az ő magánügyük. Bár a virtuális tér okádó, felszíni önfeltárásában a magánügy csak avíttas, úrhatnám csökevény, reakciós humbug, szédelgő fantazmagória, sznob műbalhé, reszketeg blöff.
Kényszeredetten vigyorgó, vajúdástól elkínzott női arcokat és gólörömtől eltorzult férfiarcokat látok, és a szülőszobán az előre megbeszélt forgatókönyv szerint cicire tett újszülöttek arcát. Felnőtt férfiak és felnőtt nők buliképei valakivel, aki egyelőre, jelen megtestesülésében nem képes akaratlagosan részt venni a buliban. Juhé, megszületett! Irány a tejfakasztó buli helyszíne és időpontja! Jól vagyunk! Minden rendben! Rendszerint a boldog apa posztolja a sportteljesítményt, de olykor az anya is valami mélyről jövő kényszert érez, hogy online világgá kürtölje: átjött egy lélek a szülőcsatornáján. Ez valóban ünnep és csoda. Csoda, mint a megtestesülés, epifánia, eucharisztia. Aminek ünneplése nem ugyanaz, mint annak örömittas világgá kiáltása, hogy megcsináltunk száz fekvőtámaszt. Egy gólörömtől ittas apai arc egy újszülött és egy vajúdás után még szinte magához sem tért asszony arca mellett olyan, mint egy káromkodás. Ez a három arc együtt meg szentségtörés. A legförtelmesebb blaszfémia. Olyan mélységes romlottság, amihez képest az összes sátánista black metal zenekar összesített dalszöveggyűjteménye csak afféle óvodai teadélután, amire a Jóisten megértő mosollyal legyint: játszódjatok csak ördögösdit, ha így ráértek, báránykáim. A virtuális térben, ahogy a valódiban is, mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. Akkor is, ha más orcájával takarózik. De újszülött gyermekünket önnön virtuális népszerűségünk valutájaként tőzsdére vinni több mint ízléstelen. Erkölcstelen is.
Ma nevetünk a barbár kultúrkorszakokon, mikor szokás volt eldugni az újszülöttet, nehogy szemmel verjék. Nevet is csak akkor kapott, ha túlélt pár hetet-hónapot. Nem járt neki név, amíg meg nem erősödött, hogy el ne vigye a hirtelen túl sok bizalmas információ birtokába jutó ördög. Most posztmodern idők járnak: a hasi ultrahang segítségével előbb látom a saját leszármazottam csontvázát, mint a síri férgek. Együtt drukkolhatok az anyjával, hogy egy-egy magzati pózváltás során láthatóvá válnak-e az elsődleges nemi jegyei. És akkor ki lehet posztolni: nézzétek, kedves ismerőseim, lányom fog születni, mert a 300D ultrahang már látja az épp kifejlődni készülő klitoriszát! Tejfakasztó buli hamarosan, romkocsmát kibéreltem, a három ital elfogyasztására jogosító karszalagot annak adják a bejáratnál, aki folyékonyan elüvölti a lányom nevét, plusz azt a bonyolult latin szót, hogy klitorisz.
Föl sem fogják a nyomorultak, mivel poénkodnak. Nehéz is fölfogni ma, európai kultúrkorszakunk nagy alkonyán, mit jelent alászállni a csillagokból, a kámalokából, az angyalok öléből, és mit jelent visszatérni oda. A haldoklókkal sem tudunk mit kezdeni – pont az újszülöttekkel tudnánk?
Ki gyermeke születését bátor gólörömmel posztolja, az szülei halálát is hasonló stílusban hozza nyilvánosságra majd? „Megmurdeltál, fater! Minden okés volt, köszi! Azért én is örökölhettem volna a fürdőszobaszekrényt, de no comment! Lájk a koporsódra, illetve a hamvaidra, halotti tor után ne kísérts, légyszi, mert szeretném jól érezni magam, csókpuszi!”
Drága gyermekek, újszülöttek, ifjú és öreg lelkek: bocsássatok meg nekik. Bocsássatok meg nekünk. És véletlenül se járjatok apáitok útján virtuális értelemben. Az az út a pokol. De nem ám olyan színes-tüzes, egzotikus fajta pokol, mindenféle szexi szadomazo-izével, mint Bosch és Giotto képein. Hanem egy nagy, lapos, szürke mező, amin a kárhozottak egymás kárhozatát nézegetik. Elrejtőzni egymás elől lehetetlen. Isten pedig a szabad akarat titokzatos belső logikája miatt nem lát oda, hogy tekintetével föloldja az egymást kukkolók szenvedését.
Nekik kell elhagyni a digitális halálvölgyet, és kilépni a fényre.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.