„Mikor végül mégis elaludt, álmokat látott;
olyanok voltak, mint az emlékezet
gondosan megszerkesztett szelvényei.”
William Gibson: Neurománc
A párkapcsolati tanácsadó aznap este is a temetkezési vállalkozóval és a zöldségessel rúgott be, mert szerette a művelt társaságot. Jót beszélgettek, nem is mondtak butaságokat, hajnalban mégis mind bevert képpel oldalogtak haza. Így esett a dolog:
A söntés mellett ők hárman ültek, minél közelebb a pulthoz, hogy ne kelljen az italért fölállni. Abban az időben még lehetett dohányozni a kocsmákban, el is borított mindent a füst, ahogy daliás korokban illik. Az egyik sarokban budi, a másikban játékgép, a harmadikban tévé, a szék, asztal meg ott van, ahol lenni akar. Ahogy a többi vendég is: Pali bácsi a sarokból nézi a tévét, nyitott szemmel hortyog, falnak támasztott kaszája csorba pengéjén légy táncol. Sanyi bácsi is a tévét nézi, Symphonia dohánya kifelé potyog félig égett cigarettájából, amit idegesen hemperget négyujjú kezével, míg cipője orrával láncfűrészét böködi. Rokkó úgy tesz, mintha a tévét nézné, de mivel idegesen rágcsálja a nyakában lógó aranyfeszületet, mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem látja a meccset – volt nejét látja vérbe fagyva, meg magát egy baltával vagy szamurájkarddal, attól függ, mennyit ivott. A párkapcsolati tanácsadó, a temetkezési vállalkozó meg a zöldséges mindenesetre iszonyatosan részeg volt, de azért kulturáltan beszélgettek.
– Képzeljétek, mik vannak, aszondja: hogyan randizzon a volt férjével válás után, hogy a gyerek ne vegye észre? Erre varrjatok gombot! – dicsekedett a párkapcsolati tanácsadó érdekes munkájával, mint mindig.
– És mit mondasz neki? – érdeklődött a temetkezési vállalkozó, aki elvált.
– Hogy csináljanak mindent úgy, mintha elölről kezdenék, randizzanak titkos helyeken, mint a kamaszok, virág, fagyi, romantikus erdei séta meg ilyenek.
– És ez bejön? – kérdezte hitetlenkedve a temetkezési vállalkozó.
– És a szex? – kérdezte ugyanakkor a zöldséges, aki szintén elvált, de praktikus férfi maradt.
– A szex az egyszerű: erdőben is lehet, nem? Az is romantikus. Csak kell valami pokróc, mert illúzióromboló, ha közben hangya csíp a seggedbe. Bejönni meg annyira jön be ez is, mint bármilyen más tanács.
– És a gyerekek? – kérdezte megint a temetkezési vállalkozó, aki sehogy se hitte az egészet.
– Arról nem kérdezett az ügyfél.
– De mit gondolsz a gyerekekről?
– Hogyhogy mit gondolok? Nem gondolok semmit. Ha felnőnek, ők is ilyen elvált hülyék lesznek, mint mindenki más, oszt’ kész.
– Haha, te el se váltál! Még csak meg se nősültél! Hát micsoda tanácsadó vagy te? – gúnyolódott a zöldséges.
– Nekem erről papírom van! Ez tudomány! És különben is: pont én nősüljek meg, aki csupa elcseszett kapcsolatot látok? Hát hülye vagyok én?
Ezzel a párkapcsolati tanácsadó meg is győzött mindenkit, nyugodtan ihattak tovább. Egy kicsit a többiek is beszéltek a munkájukról, a temetkezési vállalkozó a faanyag drágulásáról panaszkodott, a zöldséges a szállítás drágulásáról. Ittak-ittak, és közben valahogy egyre drágább lett minden.
– Tizenötmillió láda dinnyét nem akar leszállítani Tajvanból ötszázezer euróért. Ötszázezerért nem csinálja meg. Mikor levonhatja a kerozint az áfából, mert a hajléktalansegítő alapítvány nevében vette a magánrepülőt – motyogta maga elé szomorúan a zöldséges.
– Ne adj neki többet – súgta csapláros Sárikának a temetkezési vállalkozó. – Nyolc felessel előbb még csak öt láda dinnye volt, meg a bálna-Merci.
– Az hét felessel előbb volt – vitatkozott a párkapcsolati tanácsadó. – Nyolc felessel előbb a papucsdácsia volt.
– Inkább beszélgessetek a nőkről, fiúk, a matek ma már nem fog menni – javasolta kedvesen csapláros Sárika.
– Mondják, lakva ismerszik meg az ember – kapott vérszemet a párkapcsolati tanácsadó. – Pedig lakva gyűlölszik meg! Legyél szerelmes, házasodj, jó, de össze ne költözz senkivel, mert nyugalom ott többé nem lesz!
– És a gyerekek? – háborodott föl a temetkezési vállalkozó.
– Meg kell oldani, de az nem az én szakterületem, hanem a gyerekelhelyezési tanácsadóé, ott van az ő irodája is – hárította el könnyedén a kérdést a párkapcsolati szakértő.
– Neked egy jó milf kéne az ügyfeleid közül, egy jó nagy milf – motyogta a zöldséges, és a milf valahogy úgy hangzott a szájából, hogy mmmff, ezért nem értette senki.
– A gyerekek hol itt vannak, hol ott. Vagy az egyiknél, vagy a másiknál. Teher alatt nő a bálna. A gyerekek jönnek-mennek. Ez olyan, mint a gazdaság. Dinamikus. Vagy mint a halál. Tessék, az is dinamikus! Ki látott már statikus halált? – szónokolt a temetkezésire kacsintva a párkapcsolati. Az csak a fejét csóválta:
– Hát az attól függ, hogy az exitáció előtt vagy után vagyunk...
Egyikük sem vette észre, hogy a beszélgetésük alatt Rokkó az idegtől majdnem lenyelte az aranyfeszületét. A cimborák asztalára sötét árnyék borult, ahogy a hatalmas test föléjük tornyosult. Rokkó kiköpte a feszületet (szerencsére nem esett baja az értékes, hitvalló családi aranynak), és így mennydörgött:
– Ezek csak tovatűnő emlékek, amikről azt hisszük, azonosak az életünkkel! Azt hisszük, ez az élet. Pedig a házasság a halál egyetlen ellenszere, egyben a házasság a halál is! Hogy beszélhettek erről a misztériumról ilyen felelőtlenül? Hiszen cseperedő gyermekeink emlékeztetnek minket halálunkra, s bennük van záloga örök életünknek is! Legalábbis az egyik.
– Az egyik? Miért, mi a többi? – kérdezte hányavetin a párkapcsolati tanácsadó.
– És ki fizeti ki ezt az egészet, amiről beszélsz? – kötekedett a temetkezési vállalkozó is.
– Neked is kéne egy jó milf, egy akkora nagy milf, hogy az ágyadba se fér be, az ajtón alig tudod bevinni, érted, föl se bírod emelni, akkora. Az kell neked, csak az – fokozta a feszültséget a zöldséges is, de megint csak úgy lehetett érteni a milfet, hogy mmmff. Rokkó mégis megdühödött, lendült is hatalmas, arany pecsétgyűrűs ökle, és a három részeg cimbora már fetrengett is a padlón vérző orral, kilazult fogakkal. Rokkó hozzátette:
– Még kérdezni meritek? Majd ha az emlékeiteket összefüggésben látjátok a másoknak rólatok szóló emlékeivel, és észreveszitek, hogy sem nők, sem férfiak, sem párok nem léteznek igazán és önmagukban, csak a teremtett lények összekapaszkodó masszája létezik, és sem a gyűlölet, sem a szeretet ereje nem képes ezt az iszonyú masszát egyénekre bontani, mert a bűnbocsánat tényével el lettünk zárva attól a lehetőségtől, hogy végképp önnön entrópikus egónkba meneküljünk minden más létező elől, akivel és amivel összeköttetésben állunk. A megváltás átka: soha nem lehetünk igazán egyedül. Ezt jól jegyezzétek meg!
Rokkó ezzel befejezte, fizetett és távozott. A berendezésben nem tett kárt, csapláros Sárika sem tett megjegyzést.
A párkapcsolati tanácsadó, a temetkezési vállalkozó és a zöldséges szomorúan bandukolt hazafelé, és elhatározták, hogy legközelebb valami másról fognak beszélgetni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.