Na, nem úgy! Nem megbolondulni, bár lenne okunk, s eléggé észveszejtő az a tény is, hogy ma már mindenki fut. Mondjuk, van annak valami logikátlansága, hogy a mindennapi rohanástól kinyiffant népek úgy pihennek, hogy megfutamodnak. Ők tudják. Kell, hogy legyen ebben a népszokásban valami, mert azok, akik már megfutamodtak, esküsznek rá: a futás nem szégyen, sőt jó kedv, jó egészség. Jót tesz testnek, léleknek, sőt az általános műveltségnek is, mert amíg az ember szedi a lábát, aközben zenét, irodalmi műveket, híreket hallgathat. Ez utóbbi, tekintve a nemzetközi helyzet fokozódását, tulajdonképpen már elég is ahhoz, hogy megfutamodjunk. És fut is a nép. Reggeltől estig a pénze után, aztán fut még egy kicsit az egészségéért, ami mindennél drágább, s megér minden pénzt. És nem kell hozzá más, csak elhatározás. Kitartás. Amit nem lehet megvenni a boltban. Aha.
Szóval: olcsó hobbi, nagyon módi ez a rohanást követő futás. Mondjuk, én világéletemben utáltam futni. De megtapasztaltam, hogy kedélyesen és lelkesen fut az egész város, és elkacérkodtam a gondolattal, hogy nekem is meg kellene futamodnom. Szó szerint. A gondolatból tett lett. Mert megtettem a legfontosabb lépéseket. Módszeresen, persze. Egyszer elolvastam a hogyan fussunk, miért fussunk témájú, a világhálón fellelhető szakirodalmat, mert a mentális felkészülés, válasszon az ember bármilyen sportot, nagyon fontos! Na, nem mindent, mert az már mentális ultramaratont jelentett volna! Csak a profikat, aztán azokat, akik soha nem, de egy napon igen, és ma már fittek, karcsúak, sokkal hosszabb a lábuk és boldog emberek. Bevallom, az én örömöm egy kicsit mérsékeltebb volt, amikor egy jeles kortárs írótól megtudtam, hogy a hobbiból való futás nem játék, hanem komoly és a büdös életben soha meg nem szerethető feladat. De azt mondtam: fiam, ha már nekifogtál, akkor tarts ki! Just do it! Mint a bajnokok, úgy!
Következett a második lépés. A terepszemle. Mert nem mindegy, hogy az ember hol futkorászik. Kell egy megfelelő terep, egy kellemes hely, ahol nem bámulják a lógó melledet, lobogó hajadat és lila képedet. Lehetőleg olyan, ahol senki, még a madár sem jár. Száll. Szalad. De ilyen hely egy nagyvárosban nincs! De van olyan, ahol már sokan futnak, s ahol nem kelt az ember feltűnést. A magamfajta, megfutamodásban még szűz lábúnak éppen ilyen való! Gyorsan felhúztam a középárkategóriás, de márkás cipőt, nadrágot, pólót – csak semmi feltűnés! Egy kémkedőnek jobb beolvadni a környezetbe! És megtettem a második lépést. Ami pontosabban 1753 lépés volt.
A közeli parkig. Szép hely. Van egy domb a közepén, annak tetejében pedig három vasbika figyel. Van tó kacsákkal és tavirózsákkal. Van fű, amire lépni nem tilos, sőt, ülni sem. Van még játszótér és kutyafuttató is. Mert ha a gazdik futnak, fut az eb is, így harmonikus a kapcsolat. Vannak fák és vannak padok. Körbe-körbe pedig rózsaszínű, rugalmas szőnyeg. Naná, hogy a futóknak van leterítve. És van egy teraszos kocsma is, ahonnan rálátni a bikákra, fákra, kutyákra és a futókra. Rögtön kedves helynek ítéltem. Leültem vizávi a pályával, kértem egy sört cukormentes, uborkás, mentás limonádét. Savanyú volt, de aki meg akar futamodni, az hozzon áldozatot már a kezdetekben, mert ha még ennyire sem képes, akkor később mi lesz?! Két fancsali szürcsölés közben figyeltem a futókat. Sokan voltak. Esteledett már, azért.
Az első, amit megállapítottam: a futás magányos műfaj. Mindenki együtt, mégis egyedül. És egymás után. A második: futás közben nem kell a külvilág zaját hallani, s ha igen, akkor is csak fél füllel. Ergo: telefon és fülhallgató szükséges, a fület be kell dugni. Nem azért, hogy nehogy az ellenszéltől begyulladjon, mert olyan gyorsan senki nem futkorászik, hanem azért, hogy futás közben a fülbemászó muzsika vagy egyéb kultúrhang elterelje a figyelmet arról, hogy az ember szenved a boldogságért. A fülhallgató pedig kizárja a zihálás, halálhörgés hangját. Mert, és ez a harmadik: egy kör megtétele után még láttam vígan futókat, de a második, harmadik után már nagyban romlott a szaladók ábrázata, állapota. Persze, hogy nem a profi gazellalábúakra, hanem a szemmel láthatóan ólomvirgácsokkal közlekedőkre koncentráltam. Volt, aki már csak mímelte a futást, volt, aki még erőltette a küzdelmet a kilométerekkel, s közben orcája egészen padlizsánszínűre váltott, mintha menten gutaütést kapna. Mint az a szimpatikus duci srác, akinek nyomában már a Duna folyt, s egy koronavírusos betegek ápolásában megedzett orvos azonnal lélegeztetőgépre kapcsolta volna. Fohászkodtam: futók Istene, add, hogy abba. Hagy-ja vég-re ab-ba! De ő nem! Valóságos Tom Hanks a Forrest Gumpból. Egy hős! A pálya hőse! Istenem.
Amikor már elfogyott a limonádém, s leszállt az est, mikor már csak a neon színű sportszerkóban futkorászó lány világított a pályán, és már a cigaretta sem esett jól, feladtam. Sportosan felpattantam, fizettem és megtettem a következő lépést. 1768-at. Fel sem tűnt, hogy a hazaút hosszabb volt. Kétségek gyötörtek. Láttam magam, ahogy szállok, mint az a neonszerkós lány! De betolakodott a képbe a Hős. És megjelentem én, aki a gravitációval küzdve, levegő után kapkodva, fuldokolva, szederjes arccal, lefolyt sminkkel, csapzott hajjal, hónom alatt a Duna összes mellékfolyójával ott halálozok el a pink pályán. Hát kell ez nekem? Ez a kínszenvedés, dicstelen halál?
Elgyötörten léptem a lépcsőn, nyitottam az ajtót. „Na, milyen volt? Szaladtál?” – nézett rám reménykedve a párom, aki be volt avatva a nagy tervbe. „Éééén? Viccelsz? Ha csak rágondolok is, jön, hogy megfutamodjak!”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)
