Lázár Emese: Tárcák

2020. szeptember 05., 07:14
Vargha Mihály: Kiáltó (125× 65 × 28 cm, 2001)
Az utcaseprő

Nincs rajta semmi különös. Apró, vézna termet, pici bajusz az orr alatt, micisapka alól kikandikáló kajla fülek. Kék nadrág, kék felső, kitaposott cipő. És mégis. A seprű. Amivel sirr-surr, sirr-surr, sebesen sepri az utcát. Akkurátusan lendíti a cirokseprűt. Jobbra sirr, balra surr. Elmélyülve, némán seper, szemét a járdára szögezi, nem néz fel. Sirr-surr, dolgozik serényen a seprű a türkizkék, okkersárga, napszítta zöld házak között. Néha megáll. Olyankor a zárt kapuk elé gurítja az utca szélén árválkodó kék, sárga, fekete fedelű kukákat. Gyorsan, sietősen, mintha nem akarná, hogy kiessen a ritmusból, elillanjon a surrogás a seprűből. Ki ő? Nem rosszkedvű kobold, nem is lassú dzsinn, nem is álmosan seprő vice, ki a szürke hajnal porát a körúton felveri. Titokzatos. Nem árul el semmit a sirr, hallgat a surr. De amikor hajnalban, szürkületben megjelennek, felcsillan az ablakok szeme, boldogan nyújtózik a szürke járda és száll-száll a magasba az utca finom pora. Libbennek a falevelek, lengedeznek tarka virágszirmok. Szertartásuk szent, szóval soha senki meg nem zavarja. Sirr-surr, énekel a seprű, dallamára lépeget az apró ember, s lejtenek kettesben egy különös, titokzatos tangót. Olyankor nincs más, csak ők ketten. Meg az utca, ahol monoton táncukat járják konokon. Sirr-surr, sirr-surr. Tisztább lesz tőlük ez a bolondos világ.

 

Szomszédok

Echte budai úri népek. Doktorok. Egy lent, egy fent. Kár, hogy még sincs doktor a háznál. Nincs, mert ők egyéb tudományágban szerezték a címet, amit a nevük elé biggyesztettek. Réztáblán, a postaládán. Csupa nagybetűvel. Hogy jobban lássuk. Mert a budai úri népeknél, legalábbis itt nálunk, így szokás. Ahogy a tudatosság. S az élet, s a mód. Van elektromos autójuk. Kerékpárjuk, amit a szűk lépcsőfordulóban tárolnak. Márkás futócipőjük, túrabakancsuk, körömcipőjük, félcipőjük, gumicsizmájuk, papucsuk, kertbejáró és házi, amit a folyosón tartanak. Mert a budai úri népek, akikkel egy házban élünk, utcai cipőben nem lépnek be a lakásba. Cipőt le, jöjjön be! Főleg, mióta a vírus megjelent. Azóta soha! Egészen pedánsak. Takarékosak is, bár mindig égve felejtik a lépcsőházban a villanyt és bőven locsolják a közös vizet. Mert van kis kertjük is. Alig pár négyzetméteres, igaz, de gazdagon termő, az eklektika boldog zsúfoltságában viruló. Van ott tulipán, kék nefelejcs, gyöngyvirág, rózsa, levendula, liliom, akác és jázmin is, de terem citromfű, kakukkfű, petrezselyem, lestyán, koktélparadicsom, paprika, legalább négyfajta, és más, számomra ismeretlen, de bizonyára nagyon hasznos növényzet. Az öreg mandulafát kivágták, kellett a hely a járdának, a járda mellett a pavilonnak, alatta az ülőgarnitúrának, mellette a hintaszéknek, mellette a napozószéknek és a kispadnak. Az öreg körtefának megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert tűzálló. Ugyanis alatta építették a szabályos kör alakú tűzhelyet. De okosak ezek a budai úri népek, mert melléje egy kis tavacskát is alkottak. Kábé két ebihalnak való méretű, de úgy tud csobogni, hogy csak na. Mert csobogtatóval is ellátták, s néha, amikor kerti partit tartanak és teleaggatják a körtefa ágait a sok színben pillogó lampionokkal, a tavacskát megcsobogtatják. Más napokon nem, így egész jól, boldog zavartalanságban tenyésznek benne a szúnyogdinasztiák. Kár, hogy minket, nem úri budai népeket, nemcsak a tavacskában született vérszívók csípnek, hanem a füst is. Amit a vendégek kedvéért gyújtanak a fenti és lenti doktorok, és szigorúan tudományos alapon csakis vizes fával táplálnak. Kicsit fuldoklunk olykor, de szó nélkül újramossuk a függönyt, ruhát, szellőztetjük a lakást. Világért sem zavarnánk meg reklamálással a finom úri népeket. Inkább mosolyogva felseperjük a lépcsőházban a kerti papucsukról lehullajtott sarat, amit ők nem. Kivisszük a kukákat, behozzuk a kukákat, amit ők nem. Leseperjük a pókhálókat, amit ők nem, és megtakarítjuk az ablakot is, amit ők nem. Sőt, ha néha fennakadunk a fordulóban a márkás bicikli szarván, belebotlunk a drága futócipőbe, akkor diszkréten káromkodunk előre köszönünk néki, s elhaló hangon motyogjuk, ahogy azt a kedves szomszédoktól, az echte budai úri népektől tanultuk: óh, pardon!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)