Nem, nem az irigység, mi régen tép. Egy másik láthatatlan vírus végez velünk. A vírus, a koronás, ő az úr felettünk, s kit megtalál, annak harangoznak. Vagy nem, mert a harangozó épp a boltban tülekedik, hogy megvegye az utolsó vacsorájához a tartós élelmiszert. Tartóst. Mert enni kell, ha meghalunk is. S mint ő, mi is. Ezért, hagyva csapot, papot, a halálos kórt terjesztő kék arckönyvet (mi is ott kaptuk el, igen!), maradék erőnket összeszedve, halálos betegen, elgyötörve, izzadva, zihálva, köhögve, honfitársunk képébe tüsszögve, 36 fokos lázban égve rohanunk a boltba, ádáz csatát vívunk az utolsó kiló lisztért, cukorért, rizsért. De veszünk isa levesport, fuszulykakonzervet, ha már úgyis kifingunk, legyen, ami megadja hozzá az ihletet. És vaníliás kekszet és mentolos cukorkát, mert torunkra tartós desszert is kell, s jó, ha halott korunkban sem büdös a szánk. Legyen üde az utolsó leheletünk! Spájzolj csak, halálraítélt! Szappanra nem költünk – minek erre a kis időre? Ezekben az utolsó előtti órákban kezet mosni nem, de enni kell, ha meghalunk is. Egyébként is, ki tudja, odaát adnak-e ennünk mennyei mannát, s ha igen, vajon mikor? Már ha ebben a nagy meghalásdömpingben fel tudunk kapaszkodni az utolsó járatra, ami elvisz mindnyájunkat az utolsó útra. Már ha egyáltalán átjutunk, koronánkat fogunkban tartva, oda, a boldog, vírusmentes túlsó partra. Pedig, hajh, mi szeretünk élni! De még jobban szeretünk félni, pánikrohamban kimúlni. Oh, dicső elmúlás, mily szép is vagy te minékünk! Fejedelmi egészen.
De az is lehet, hogy csalódunk. Mégsem halunk meg mind. Nem ma, nem most. Fals volt a riasztás. Becsaptak. Hamis volt a prófécia, s ez a koronás szörnyeteg mégsem AZ a sárga veszedelem, ami minket mind kinyír. Mégsem jön el értünk, mégsem koronázza meg földi létünket, s amint a többit, úgy kénytelen-kelletlen, túléljük ezt a világvégét is. Lehet, mégsem kellett volna erre a nagy ijedtségre még egy utolsót koccintani azzal a jóféle oroszhegyi szilvóriummal? És immár nézhetjük bánatosan, ahogy molyok martaléka lesz a tonnányi liszt, cukor, zsizsik lakmározza a rizst. Elillan a vanília aroma a kekszből, a mentol a cukorkából. Még jó, hogy van még romolhatatlan pálinka. S szalonna is. Ha avas, az se baj. Legalább szappant főzhetünk belőle, hogy tiszták legyünk, ha eljön majd a következő apokalipszis, amikor újra mind meghalunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.