A minap egy barátom javasolta, hogy üljünk le beszélgetni egy kávézóba. Egy franchise-ba. Ódzkodom az ilyen helyektől, így megpróbálta vonzóbbá tenni: van ott egy kávé, amit ki kell próbálnod, öt órán keresztül csöpögtetik, diffúzióval csinálják – itt kezdtem zavarba jönni –, ráadásul laborkávé. Amellett, hogy ennyi ideig készül, erős és finom, ráadásul hideg is. Számomra a kávézás odáig silányult, hogy reggel benyomom a gombot a gépen, csinál nekem egy presszót, néha hideg tejet loccsantok bele, és egy cigi mellett megiszom. Gyakorlatilag a koffeinért. Ami mégiscsak durva a laborkávéban, az az öt óra. Meg hogy hideg, bár állítólag elég elterjedt így inni.
Vajon mi éri meg azt az öt órát? Legyen étel vagy ital. Egy laza étel másfél-két óra alatt megvan, pont annyi idő alatt, hogy ne unjunk rá a főzésére, de közben azért tudjunk mást csinálni. Egyébként egyértelmű a válasz: a húsleves és a pacal. De míg a húslevesnél látjuk, ahogy összeáll, az elején, ha megkóstoljuk, csak egy zsíros-vizes lé, a végére meg csodálatosan egybeállnak az ízek, s ha nem gyújtottunk alá nagyon, még átlátszó is. Szép a szemnek. Nem hiába itt kezdődött Kis János kálváriája.
A másik a pacal. Van az a tévhit, hogy a pacal rossz, és van az a tévhit, hogy aki nem szereti, az nem evett még jó pacalt. Persze nagyon könnyű megbecsteleníteni a gyomrot, elég kevés ideig főzni. Aki szereti a jó pacalt – és remélem, többen vannak, akik szeretik, de eddig csak rosszul elkészítettet ettek –, az tudja, hogy megéri várni, megéri szenvedni vele. Ha boltban is vásárolom a gyomrot, két-háromszor abálom negyedórát, hiába van előfőzve. Arányosabban fő a csülökkel, ráadásul elveszíti a gyomorra jellemző szagát. Az első két vízcserekor borzasztónak érződik, harmadikra már jó, s amikor elkezdjük főzni, igazán jellegtelen kis fehér csimbókokat láthatunk úszkálni a fazékban. És ez így van jól, négy óra múlva omlósra, lágyra fő, rágni sem kell, mellette nagyon karakteres az íze is. Az elkészítésnek meg tényleg annyi módja van, hogy csak na. Érdemes a nyugati gasztronómiát is tanulmányozni, mellé pedig Cserna-Szabó András pacalkönyvét.
Minél tovább fő a húsleves, annál finomabb, nincs ez másként a pacallal sem. Hát a kávé? Általában két perc alatt kész egy adag. Igaz, az nem laborkávé. Meg nem hideg. Sem erős.
Az említett két ételt viszont nem azért főzzük eddig, hogy megmutassuk, mennyire tudjuk eltartott kisujjal fogni a bögrét. Hanem mert az úgy jó, úgy finom, meg nem utolsósorban úgy ehető. Lehet szürcsölgetni a vizes-zsíros folyadékot, mikor még nem váltak ki az ízek, a kraft a húsból, lehet szopogatni a rágógumi-jellegű pacalt is. Lehet, de nem érdemes. Ugyanez igaz az ötórás kávéra. Nem éri meg. Ráadásul végig se kell szenvednem, amíg elkészül, nem tudok közben mást csinálni, nem felejtem el és kap oda az alja, mindenféle rizikó kivész belőle. Csak leülök, és megiszom azt, amivel más öt órát kínlódott. Semmi értelme.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.