Leczo Bence: Mosoly

2020. április 25., 10:11
Stefanovits Péter: Öntisztuló rendszer I. (szitanyomat, 46 × 54 cm, 2016)

Ismertem azt a lányt már régebb óta. No jó, nem olyan régóta, egy éve, kettő, ki emlékszik már? Igaz, túlzás, hogy ismertem, néhányszor beszélgettünk, meg párszor véletlenül találkoztunk. Okos lány volt, de valamiért nem kedvelt. Ahányszor csak beszédbe elegyedtünk, visszahúzódó udvariassággal zajlott köztünk a szóváltás. Titokban csodáltam a hűvösségét, hogy gyűlöletét egy pillanatig sem mutatja ki, de közben tudtam, hogy így érez. Láttam a tekintetében, a szavaiban, amelyek fagyosak voltak, mint a Kancsendzönga jégvermei, ahonnan hegymászó többé vissza nem jön. Mindenhol láttam az utálatot, tudtam, hogy látom.

Történt egyszer, hogy egy kávézóba mentem be, és ő véletlenül pont akkor távozott. Kitártam az ajtót és előreengedtem, ő pedig – szörnyűség! – rám nevetett. Igazán nevetett, fehér fogai kivillantak. Nem tudtam úrrá lenni indulataimon, azonnal a könyvtárba rohantam, ahol lázasan keresni kezdtem bármely, az általam korábban semmire sem tartott testbeszédről szóló könyvet. Ekkor jött az utolsó csepp a pohárba: a tudományos írásokból kiderült, hogy a lány őszintén mosolygott. Nem tudtam hova lenni, napokig nem aludtam, csak járkáltam a szobámban, mint egy elmeháborodott. Aztán megérett bennem az elhatározás: megkérdezem. Megkérdezem, hogy végre tisztázzuk, mit érez, és lelkem kissé megnyugodhasson.

Nagyon nehéz volt találkozót kérnem és indokot találnom rá. Valamiféle egyetemi kutatást említettem, amiben segítségemre lehet, hiszen sosem ódzkodott a matematikától és a fizikától. Ugyanabba a kávéházba ültünk be, ahol korábban rám nevetett, kellemesen elbeszélgettünk, újfent nevetett, amitől bennem egyre jobban forrt a düh és az értetlenség. Végül a lényegre tértem:

– A múltkor rám mosolyogtál minden ok nélkül. Ugyanitt. Emlékszel?

– Persze. Miért?

– Miért mosolyogtál rám?

– Kedvességből.

Ezután hevesen gesztikulálva faggattam, hogy miért hazudik, mikor ennek semmi értelme, de szó nélkül felállt az asztaltól, és otthagyott. Csak ültem, és éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Aznap este meglátogattam a lakásán. Kérdőre vontam, ám továbbra is teljesen értelmetlen és kusza válaszokat adott, sőt megkért, hogy távozzak. Épp csak befogtam a száját, hogy végighallgasson, ám véletlenül az orrát is betapasztottam, így mikor eszmefuttatásom végére értem, és újfent kérdőre vontam, már nem tudott válaszolni. Megfulladt. De értsék meg, ez egy abszolúte szerencsétlen baleset volt, mi több: összeesküvés. Sőt, amikor leengedtem a padlóra az élettelen testet, és összekulcsoltam két kezét a mellkasán, még akkor is mosolygott. Érthetik tehát, hogy miért vagyok zaklatott, és hogyan történhetett meg ez az egész – fejeztem be.

A bíró lassan fölemelte a fejét, majd riadtan körbepillantott, mint akit rajtakaptak valamin. A vád képviselője kelletlenül, vörös fejjel igazgatta nyakkendőjét, látszott rajta, hogy ő velem ért egyet, és egy apróbb kellemetlenség folytán, hivatalból lett kirendelve. Nem tehetett róla, hogy ellenem kellett érvelnie, de nem is tudott, hiszen mindenki, aki hallotta meghurcoltatásom történetét, velem értett egyet, és tisztában volt vele, hogy a per a véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhető, melyet valószínűleg kártérítés fog követni. A teremben mindenki bátorítóan nézett rám, kivéve egy férfit, akinek a szeme izzott a gyűlölettől.

Aztán a bíró – látszott rajta, mennyire megviselte egy vétlen ember meghurcoltatása – kihirdette az ítéletet. Ártatlan vagyok. A vád nem szándékozott fellebbezni, ügyvédem mosolyogva kacsintott felém. Azt a mosolyt értettem.

Csak a férfi, akit nem hatott meg a szenvedésem, kezdett kiáltozni, hogy egy gyilkos szabadon engedése nem történhet meg, és hogy megírja az újságnak. Valamiféle botrányt is emlegetett, de vele nem volt több baj, mert a bíróság épülete előtt, az utcán agyonvertük.

 

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)