Ismertem azt a lányt már régebb óta. No jó, nem olyan régóta, egy éve, kettő, ki emlékszik már? Igaz, túlzás, hogy ismertem, néhányszor beszélgettünk, meg párszor véletlenül találkoztunk. Okos lány volt, de valamiért nem kedvelt. Ahányszor csak beszédbe elegyedtünk, visszahúzódó udvariassággal zajlott köztünk a szóváltás. Titokban csodáltam a hűvösségét, hogy gyűlöletét egy pillanatig sem mutatja ki, de közben tudtam, hogy így érez. Láttam a tekintetében, a szavaiban, amelyek fagyosak voltak, mint a Kancsendzönga jégvermei, ahonnan hegymászó többé vissza nem jön. Mindenhol láttam az utálatot, tudtam, hogy látom.
Történt egyszer, hogy egy kávézóba mentem be, és ő véletlenül pont akkor távozott. Kitártam az ajtót és előreengedtem, ő pedig – szörnyűség! – rám nevetett. Igazán nevetett, fehér fogai kivillantak. Nem tudtam úrrá lenni indulataimon, azonnal a könyvtárba rohantam, ahol lázasan keresni kezdtem bármely, az általam korábban semmire sem tartott testbeszédről szóló könyvet. Ekkor jött az utolsó csepp a pohárba: a tudományos írásokból kiderült, hogy a lány őszintén mosolygott. Nem tudtam hova lenni, napokig nem aludtam, csak járkáltam a szobámban, mint egy elmeháborodott. Aztán megérett bennem az elhatározás: megkérdezem. Megkérdezem, hogy végre tisztázzuk, mit érez, és lelkem kissé megnyugodhasson.
Nagyon nehéz volt találkozót kérnem és indokot találnom rá. Valamiféle egyetemi kutatást említettem, amiben segítségemre lehet, hiszen sosem ódzkodott a matematikától és a fizikától. Ugyanabba a kávéházba ültünk be, ahol korábban rám nevetett, kellemesen elbeszélgettünk, újfent nevetett, amitől bennem egyre jobban forrt a düh és az értetlenség. Végül a lényegre tértem:
– A múltkor rám mosolyogtál minden ok nélkül. Ugyanitt. Emlékszel?
– Persze. Miért?
– Miért mosolyogtál rám?
– Kedvességből.
Ezután hevesen gesztikulálva faggattam, hogy miért hazudik, mikor ennek semmi értelme, de szó nélkül felállt az asztaltól, és otthagyott. Csak ültem, és éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Aznap este meglátogattam a lakásán. Kérdőre vontam, ám továbbra is teljesen értelmetlen és kusza válaszokat adott, sőt megkért, hogy távozzak. Épp csak befogtam a száját, hogy végighallgasson, ám véletlenül az orrát is betapasztottam, így mikor eszmefuttatásom végére értem, és újfent kérdőre vontam, már nem tudott válaszolni. Megfulladt. De értsék meg, ez egy abszolúte szerencsétlen baleset volt, mi több: összeesküvés. Sőt, amikor leengedtem a padlóra az élettelen testet, és összekulcsoltam két kezét a mellkasán, még akkor is mosolygott. Érthetik tehát, hogy miért vagyok zaklatott, és hogyan történhetett meg ez az egész – fejeztem be.
A bíró lassan fölemelte a fejét, majd riadtan körbepillantott, mint akit rajtakaptak valamin. A vád képviselője kelletlenül, vörös fejjel igazgatta nyakkendőjét, látszott rajta, hogy ő velem ért egyet, és egy apróbb kellemetlenség folytán, hivatalból lett kirendelve. Nem tehetett róla, hogy ellenem kellett érvelnie, de nem is tudott, hiszen mindenki, aki hallotta meghurcoltatásom történetét, velem értett egyet, és tisztában volt vele, hogy a per a véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhető, melyet valószínűleg kártérítés fog követni. A teremben mindenki bátorítóan nézett rám, kivéve egy férfit, akinek a szeme izzott a gyűlölettől.
Aztán a bíró – látszott rajta, mennyire megviselte egy vétlen ember meghurcoltatása – kihirdette az ítéletet. Ártatlan vagyok. A vád nem szándékozott fellebbezni, ügyvédem mosolyogva kacsintott felém. Azt a mosolyt értettem.
Csak a férfi, akit nem hatott meg a szenvedésem, kezdett kiáltozni, hogy egy gyilkos szabadon engedése nem történhet meg, és hogy megírja az újságnak. Valamiféle botrányt is emlegetett, de vele nem volt több baj, mert a bíróság épülete előtt, az utcán agyonvertük.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.