Leczo Bence: Pálinkás jó napot!

2020. május 12., 10:01
Debreczeny Zoltán: Dr. Laza (akril, farost, 75 × 45 cm, 2014)

Jelentem, sikeresen leszámoltunk a modorossággal. Nem volt könnyű átvágni ezt a gordiuszi csomót, de megérte. Jó mulatság, férfimunka volt, mondaná az angol. A harci helyzet az, hogy nagyon nehéz leszoktatni az emberkéket a nyelvi leleménynek hazudott szóvirágok mértéktelen használatáról. Meg vannak győződve arról ugyanis, hogy efféle külcsínt adni egy szónak módfelett humoros, és ezzel belopják magukat a többi ember, családtagjaik, gyermekeik szívébe. Márpedig ezzel azt kockáztatják, hogy mikor a porontyok kilépnek a világot jelentő deszkákra, életük végéig modoros faterjuk vagy muterjuk billogját kell viselniük. Egy a cél: az olyan tiszta beszély, mint a hegyi patak.

Studírozzuk őseink beszédmódját, és kövessük azt. A társas kapcsolataink útvesztőiben bolyongva fontos, hogy ne áldozzunk időt a bájcsevejre, ez ugyanis a modorosság melegágya.

Ilyen és efféle szóvirágokkal szoktuk – merthogy mindenki modoros kicsit vagy nagyon – ékesíteni a mondanivalót. Jópofának tartjuk, pedig néha nagyon izzasztó, főleg annak, aki hallgatja. A baj akkor kezdődik, amikor kontroll – nyakló – nélkül kezdjük el használni ezeket a szófordulatokat. Aranyos archaizálni, aranyos magázni egymást, egy Szia, uram! tökéletes nyitánynak tűnhet, de néha gondoljunk bele, mennyire hat természetesnek. A modorosság súlyosabb formája, amikor írásban is érződik az izzadtságszagú jópofáskodás. Valamiért nagyon szeretnénk jó benyomást tenni, de a mesterkéltség miatt inkább csak kínos lesz, vagy rossz érzéseket keltünk beszélgetőtársunkban.

Ez a mesterkéltség a legrosszabb, legalattomosabb mindegyik közül: ha életünk minden percét úgy éljük, hogy a legjobb képet adjuk magunkról, életünk részévé válnak a szóvirágok, és nincs menekvés: összeroppantanak, és minden pillanatunkat emberkék, írószerszám, kor- és kórképek, írd és monddok között fogjuk leélni. Ami azért nem jó, mert csak egyszer élünk. Ezért meg kár lenne.

Bizonyos szakmák valamiért jobban vonzzák a modort. Egy egyetemi előadás elképzelhetetlen mesterkéltség nélkül: az oktató a laza, a kollégák, kolleginák pedig okulni vágynak, előveszik hát a papirost, hogy lejegyezzék a studírumot. Vagy mikor éppen röntgenre várunk, az orvos ránk szól: tartsa az ólomlapot a családi ékszerek elé. Nem könnyű a szexről sem modorosság nélkül beszélni: hancúrléc, örömdomb, kéjnedv. Természetesen az utóbbi mesterkéltségek oka a zavar. Zavarbaejtő a téma vagy a helyzet, és ugyanazzal a jófejkedéssel próbáljuk meg leplezni zavarunkat, amivel be akarunk vágódni. Ez pedig káros.

Természetesen az újságírásnak kellene az élen járnia abban, hogy több legyen a kevésbé modoros megfogalmazás, viszont ez sokszor monotonná tenné a szöveget. De igényünk van a tisztaságra, több purista újságírást! És olvassunk sok minimalista prózát: Raymond Carvert, Beckettet, meg Palahniuktól a Harcosok klubját. Képezzük magunkat, hogy többé ne essünk ebbe a mély verembe.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)