Jelentem, sikeresen leszámoltunk a modorossággal. Nem volt könnyű átvágni ezt a gordiuszi csomót, de megérte. Jó mulatság, férfimunka volt, mondaná az angol. A harci helyzet az, hogy nagyon nehéz leszoktatni az emberkéket a nyelvi leleménynek hazudott szóvirágok mértéktelen használatáról. Meg vannak győződve arról ugyanis, hogy efféle külcsínt adni egy szónak módfelett humoros, és ezzel belopják magukat a többi ember, családtagjaik, gyermekeik szívébe. Márpedig ezzel azt kockáztatják, hogy mikor a porontyok kilépnek a világot jelentő deszkákra, életük végéig modoros faterjuk vagy muterjuk billogját kell viselniük. Egy a cél: az olyan tiszta beszély, mint a hegyi patak.
Studírozzuk őseink beszédmódját, és kövessük azt. A társas kapcsolataink útvesztőiben bolyongva fontos, hogy ne áldozzunk időt a bájcsevejre, ez ugyanis a modorosság melegágya.
Ilyen és efféle szóvirágokkal szoktuk – merthogy mindenki modoros kicsit vagy nagyon – ékesíteni a mondanivalót. Jópofának tartjuk, pedig néha nagyon izzasztó, főleg annak, aki hallgatja. A baj akkor kezdődik, amikor kontroll – nyakló – nélkül kezdjük el használni ezeket a szófordulatokat. Aranyos archaizálni, aranyos magázni egymást, egy Szia, uram! tökéletes nyitánynak tűnhet, de néha gondoljunk bele, mennyire hat természetesnek. A modorosság súlyosabb formája, amikor írásban is érződik az izzadtságszagú jópofáskodás. Valamiért nagyon szeretnénk jó benyomást tenni, de a mesterkéltség miatt inkább csak kínos lesz, vagy rossz érzéseket keltünk beszélgetőtársunkban.
Ez a mesterkéltség a legrosszabb, legalattomosabb mindegyik közül: ha életünk minden percét úgy éljük, hogy a legjobb képet adjuk magunkról, életünk részévé válnak a szóvirágok, és nincs menekvés: összeroppantanak, és minden pillanatunkat emberkék, írószerszám, kor- és kórképek, írd és monddok között fogjuk leélni. Ami azért nem jó, mert csak egyszer élünk. Ezért meg kár lenne.
Bizonyos szakmák valamiért jobban vonzzák a modort. Egy egyetemi előadás elképzelhetetlen mesterkéltség nélkül: az oktató a laza, a kollégák, kolleginák pedig okulni vágynak, előveszik hát a papirost, hogy lejegyezzék a studírumot. Vagy mikor éppen röntgenre várunk, az orvos ránk szól: tartsa az ólomlapot a családi ékszerek elé. Nem könnyű a szexről sem modorosság nélkül beszélni: hancúrléc, örömdomb, kéjnedv. Természetesen az utóbbi mesterkéltségek oka a zavar. Zavarbaejtő a téma vagy a helyzet, és ugyanazzal a jófejkedéssel próbáljuk meg leplezni zavarunkat, amivel be akarunk vágódni. Ez pedig káros.
Természetesen az újságírásnak kellene az élen járnia abban, hogy több legyen a kevésbé modoros megfogalmazás, viszont ez sokszor monotonná tenné a szöveget. De igényünk van a tisztaságra, több purista újságírást! És olvassunk sok minimalista prózát: Raymond Carvert, Beckettet, meg Palahniuktól a Harcosok klubját. Képezzük magunkat, hogy többé ne essünk ebbe a mély verembe.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.