2020. december 24., 01:45
Rippl-Rónai József: Karácsony (olaj, karton, 1910 körül, magángyűjtemény) - Forrás: Wikimedia Commons
Ajándékozás, számvetés, megbékélés. Kicsit keserű, de reménnyel teli. A múlt évi negyedik gyertya kicsiny fénye már alig pislákol. Fáradtak és türelmetlenebbek vagyunk. Igyekszünk, hogy az ünnep tökéletes legyen, vagy legalább jobb, mint a hétköznapok. Az idei negyedik gyertya meggyújtása újra reményt kell, hogy adjon az előttünk álló év nehézségeit elhordozni. Bár már az adventi időszakban előkerülnek a díszek, az égők, a karácsonyi terítők, mégis szenteste születik meg a lelkekben a csoda, vagy legalább azok lelkében, akik engedik. Vége az iskolai szereplésekre való készülődésnek, a céges bulinak, s odaégett a bejgli, amelyiknek oda kellett égnie. Marad a család, a nyugalom, a fény. Alma- és fahéjillat tölti meg a szürke lépcsőházakat is.
Gyermekkorom karácsonyairól mesélek a fiaimnak, míg a szaloncukorra cérnát kötünk. Délután díszítjük a fát. Énekelünk közben, várjuk, hogy leszálljon az ég dicső királya, vagy a mennyből az angyal, vagy történjen meg a csoda, mert meg kell történnie. Eszembe jutnak, akik már nincsenek, lassan ők lesznek többen. Kései gyermek vagyok, a kései gyermekek hamar árvák maradnak.
Este templomba megyünk. Ilyenkor azok is, akik szinte sosem jönnek. Csodálatos dolog, amikor a kicsiny beregszászi főtéren istentisztelet után a gyülekezetünk apraja-nagyja együtt énekli a Csendes éjt. Vacsora után ajándékozunk, már meg sem tudom számolni, hány csodálatos gyermekrajzot kaptam a fiaimtól, vagy akármilyen, kézzel készített, szuper dolgot. Olyan tiszta ez a fajta ajándékozás, mint maga a szeretet. Persze nem arra a szeretetre gondolok, aminek a terhe alatt a család adósságba kerül, hogy megfelelő ajándék jusson mindenkinek, vagy minél puccosabb wellness-szállodában pihenjék ki a fáradalmakat. Mert ez egyre gyakoribb. Annak a vidéki karácsonyi hangulatnak semmi köze nincs az ilyesmihez. Nálunk disznóvágással, kolbászfüstöléssel, forralt borral és kántálással telnek az ünnepek. Bár már egyre ritkábban, de szenteste feltűnnek még a betlehemesek, nagy csörömpöléssel, vidámsággal viszik a jókedvet a házakba.
Ugyanakkor Kárpátalján, a háborús ország békés szigetén az ünnep együttlétet is jelent. Hosszú, vendégmunkásságban eltöltött hónapok után hazatérnek a férfiak. Végre nem üres az asztalfő, végre nem csak Skype-on nevel az apa, végre a szívecskét nem csak Messengeren küldi a kedves. A kihalt beregszászi utcákon sétálva jól tudom, hogy melyik házban élnek magyarok. A villódzó fények jeleznek, bár már egyre kevesebb helyen. Az ünnep csöndje még családiasabbá teszi a várost. Kevesebb autó jár, bár több nemzetiség él együtt, egymás ünnepeit tisztelik az itt élők. A vendégségbe érkezők nem is igazán értik, hogy lehet ez, de van ebben valami szépség, mintha mi, ott élők, valami titkos, ki nem mondott szövetségre léptünk volna már vagy ezer éve, amikor alapították Lampertházát, Beregszászt.
Este pedig még átbeszéljük a fiúkkal, hogy a legnagyobb, legszebb ajándékot Isten adta, amikor az a fiát a földre küldte közénk. Nem csupán a legnagyobb szeretetet tanúsította, de nekünk adta a reményt is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. decemberi számában)
