Ajándékozás, számvetés, megbékélés. Kicsit keserű, de reménnyel teli. A múlt évi negyedik gyertya kicsiny fénye már alig pislákol. Fáradtak és türelmetlenebbek vagyunk. Igyekszünk, hogy az ünnep tökéletes legyen, vagy legalább jobb, mint a hétköznapok. Az idei negyedik gyertya meggyújtása újra reményt kell, hogy adjon az előttünk álló év nehézségeit elhordozni. Bár már az adventi időszakban előkerülnek a díszek, az égők, a karácsonyi terítők, mégis szenteste születik meg a lelkekben a csoda, vagy legalább azok lelkében, akik engedik. Vége az iskolai szereplésekre való készülődésnek, a céges bulinak, s odaégett a bejgli, amelyiknek oda kellett égnie. Marad a család, a nyugalom, a fény. Alma- és fahéjillat tölti meg a szürke lépcsőházakat is.
Gyermekkorom karácsonyairól mesélek a fiaimnak, míg a szaloncukorra cérnát kötünk. Délután díszítjük a fát. Énekelünk közben, várjuk, hogy leszálljon az ég dicső királya, vagy a mennyből az angyal, vagy történjen meg a csoda, mert meg kell történnie. Eszembe jutnak, akik már nincsenek, lassan ők lesznek többen. Kései gyermek vagyok, a kései gyermekek hamar árvák maradnak.
Este templomba megyünk. Ilyenkor azok is, akik szinte sosem jönnek. Csodálatos dolog, amikor a kicsiny beregszászi főtéren istentisztelet után a gyülekezetünk apraja-nagyja együtt énekli a Csendes éjt. Vacsora után ajándékozunk, már meg sem tudom számolni, hány csodálatos gyermekrajzot kaptam a fiaimtól, vagy akármilyen, kézzel készített, szuper dolgot. Olyan tiszta ez a fajta ajándékozás, mint maga a szeretet. Persze nem arra a szeretetre gondolok, aminek a terhe alatt a család adósságba kerül, hogy megfelelő ajándék jusson mindenkinek, vagy minél puccosabb wellness-szállodában pihenjék ki a fáradalmakat. Mert ez egyre gyakoribb. Annak a vidéki karácsonyi hangulatnak semmi köze nincs az ilyesmihez. Nálunk disznóvágással, kolbászfüstöléssel, forralt borral és kántálással telnek az ünnepek. Bár már egyre ritkábban, de szenteste feltűnnek még a betlehemesek, nagy csörömpöléssel, vidámsággal viszik a jókedvet a házakba.
Ugyanakkor Kárpátalján, a háborús ország békés szigetén az ünnep együttlétet is jelent. Hosszú, vendégmunkásságban eltöltött hónapok után hazatérnek a férfiak. Végre nem üres az asztalfő, végre nem csak Skype-on nevel az apa, végre a szívecskét nem csak Messengeren küldi a kedves. A kihalt beregszászi utcákon sétálva jól tudom, hogy melyik házban élnek magyarok. A villódzó fények jeleznek, bár már egyre kevesebb helyen. Az ünnep csöndje még családiasabbá teszi a várost. Kevesebb autó jár, bár több nemzetiség él együtt, egymás ünnepeit tisztelik az itt élők. A vendégségbe érkezők nem is igazán értik, hogy lehet ez, de van ebben valami szépség, mintha mi, ott élők, valami titkos, ki nem mondott szövetségre léptünk volna már vagy ezer éve, amikor alapították Lampertházát, Beregszászt.
Este pedig még átbeszéljük a fiúkkal, hogy a legnagyobb, legszebb ajándékot Isten adta, amikor az a fiát a földre küldte közénk. Nem csupán a legnagyobb szeretetet tanúsította, de nekünk adta a reményt is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. decemberi számában)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.