Ajándékozás, számvetés, megbékélés. Kicsit keserű, de reménnyel teli. A múlt évi negyedik gyertya kicsiny fénye már alig pislákol. Fáradtak és türelmetlenebbek vagyunk. Igyekszünk, hogy az ünnep tökéletes legyen, vagy legalább jobb, mint a hétköznapok. Az idei negyedik gyertya meggyújtása újra reményt kell, hogy adjon az előttünk álló év nehézségeit elhordozni. Bár már az adventi időszakban előkerülnek a díszek, az égők, a karácsonyi terítők, mégis szenteste születik meg a lelkekben a csoda, vagy legalább azok lelkében, akik engedik. Vége az iskolai szereplésekre való készülődésnek, a céges bulinak, s odaégett a bejgli, amelyiknek oda kellett égnie. Marad a család, a nyugalom, a fény. Alma- és fahéjillat tölti meg a szürke lépcsőházakat is.
Gyermekkorom karácsonyairól mesélek a fiaimnak, míg a szaloncukorra cérnát kötünk. Délután díszítjük a fát. Énekelünk közben, várjuk, hogy leszálljon az ég dicső királya, vagy a mennyből az angyal, vagy történjen meg a csoda, mert meg kell történnie. Eszembe jutnak, akik már nincsenek, lassan ők lesznek többen. Kései gyermek vagyok, a kései gyermekek hamar árvák maradnak.
Este templomba megyünk. Ilyenkor azok is, akik szinte sosem jönnek. Csodálatos dolog, amikor a kicsiny beregszászi főtéren istentisztelet után a gyülekezetünk apraja-nagyja együtt énekli a Csendes éjt. Vacsora után ajándékozunk, már meg sem tudom számolni, hány csodálatos gyermekrajzot kaptam a fiaimtól, vagy akármilyen, kézzel készített, szuper dolgot. Olyan tiszta ez a fajta ajándékozás, mint maga a szeretet. Persze nem arra a szeretetre gondolok, aminek a terhe alatt a család adósságba kerül, hogy megfelelő ajándék jusson mindenkinek, vagy minél puccosabb wellness-szállodában pihenjék ki a fáradalmakat. Mert ez egyre gyakoribb. Annak a vidéki karácsonyi hangulatnak semmi köze nincs az ilyesmihez. Nálunk disznóvágással, kolbászfüstöléssel, forralt borral és kántálással telnek az ünnepek. Bár már egyre ritkábban, de szenteste feltűnnek még a betlehemesek, nagy csörömpöléssel, vidámsággal viszik a jókedvet a házakba.
Ugyanakkor Kárpátalján, a háborús ország békés szigetén az ünnep együttlétet is jelent. Hosszú, vendégmunkásságban eltöltött hónapok után hazatérnek a férfiak. Végre nem üres az asztalfő, végre nem csak Skype-on nevel az apa, végre a szívecskét nem csak Messengeren küldi a kedves. A kihalt beregszászi utcákon sétálva jól tudom, hogy melyik házban élnek magyarok. A villódzó fények jeleznek, bár már egyre kevesebb helyen. Az ünnep csöndje még családiasabbá teszi a várost. Kevesebb autó jár, bár több nemzetiség él együtt, egymás ünnepeit tisztelik az itt élők. A vendégségbe érkezők nem is igazán értik, hogy lehet ez, de van ebben valami szépség, mintha mi, ott élők, valami titkos, ki nem mondott szövetségre léptünk volna már vagy ezer éve, amikor alapították Lampertházát, Beregszászt.
Este pedig még átbeszéljük a fiúkkal, hogy a legnagyobb, legszebb ajándékot Isten adta, amikor az a fiát a földre küldte közénk. Nem csupán a legnagyobb szeretetet tanúsította, de nekünk adta a reményt is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. decemberi számában)
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.