Marthy Barna: Életmű a halálról

Egész életében író szeretett volna lenni, és kamaszkora óta már minden órájában megjelent az elodázott feladat, nevezetesen, hogy író legyen. Mindene megvolt pedig hozzá: műveltsége, nyelvtudása, még valamennyire kedvelték is bizonyos körökben. Ha (és ez a ha volt voltaképp az élete) leírt volna egy sort is, vagy ha le is írt ezt-azt, és kiadta volna azt valakinek – leszámítva barátait és újdonsült ismerőseit, akiknek elég gyakran elküldte írásait, és igen pozitív visszajelzéseket kapott tőlük –, nos, akkor, úgy érezte, a siker voltaképpen azonnali és bizonyos lenne.

Mindazonáltal Barnas del Marto mindig (saját gondolataival) párhuzamos lemaradásban élt, és kereste azt a pillanatot, mikor végre összefonhatja életének, sorsának e két szétfeslett fonalát: az inspirációt és a szorgalmat. Mert folyamatosan csodálkozott az élet transzcendens ihletettségén, de valahogy mindig viccelődni volt kénytelen, mikor saját magában megsejtette a kiválasztottat, a megváltót, az Igaz Embert, a művészt, mert érezte, nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az élet csodáját, a csoda mély megértését, ami saját maga, képes legyen átadni, sőt mélyen megér(int) tetni írása által. Mégis, Shakespeare és Borges nem hátrált meg, és ez erőt adott neki is. Magát hozzájuk hasonló művésznek tartotta, ha mégoly kiadatlanul is, tudta, hogy ezzel az érzéssel egyáltalán nincs egyedül a világban, azzal a különbséggel, hogy a többieknek nem volt igazuk, még ha ők azt hitték is.

Élte hát szétfeslett életét, mindig egy kicsit lemaradva saját magától, kicsit megalkudva a majdani körülmény megteremtése érdekében, amikor nyugodt, derűs, Istenhez közeli csatornába terelődik az élete, és eddigi tapasztalatait, melyek közül legtöbbet nem írt le, vagy csak versben, gondolta, sőt hitte (lustasága erejét is ebből merítvén), hogy a tapasztalatok majd a kellő pillanatban, nem erőltetetten, csak úgy, várakozása gyümölcseképpen éretten pottyannak ki belőle az igazi mű megírásakor. Mert nem esküdött volna meg rá, hogy írónak kell lennie, ezért nem írt gyakran, csak ha nagyon nagy ösztönzést érzett, például marihuána hatása alatt, de attól is mindig rettegett, hogy a nagy igazság, amit akkor érez, voltaképpen csak hamisságát mélyíti. Az évek teltek fölötte, egy-két lanyha elismerést kapott ugyan, de a művészi átszellemülés csak nem következett be. Hiba lenne arra gondolni, hogy Barnas del Marto boldogtalan életet élt mindazonáltal. Derűs volt, humoros, jóképű, és ha kétségei miatt kicsit félénk is, azért szorult belé elég intellektuális, fizikai és spirituális sárm, hogy női körökben vonzónak tartsák, sőt elérhetetlen hercegként gondoljanak rá az érzékenyek, és sejtsék benne a fényt, barátkozzanak vele.

Megélhetési okok miatt a tévénél helyezkedett el, a teletextre írt politikai híreket meg egyéb unalmas tartalmakat, amihez lelkileg semmi köze nem volt, de szükséges gyakorlatnak tartotta a majdani nagy mű megalkotásához. Nem részletezném itt életének ezt a részét, csak a fontos momentumokat, amelyek elvezettek ahhoz a naphoz, amikor megírta végrendeletét. Rájött, hogy az ő ideje csak saját maga után jön majd el, és hogy feladata előkészíteni saját idejének a terepet, anélkül, hogy életében rátalálna párhuzamos idejére, önmagára, nevezzük csak hivatásnak amúgy polgáriasan.

Az évek során bedolgozta magát annyira a tévéhez, hogy súlya legyen szavának. Mióta rájött saját feladatára, a sorsközössége hite által is segítette őt, bár amúgy érdemben lénye sokat sejtető és sejtelmes erőin kívül alig mutatott fel valamit, néha bor mellett sziporkázott teljesen avatatlan közönségnek, és azon mulatott a legjobban, hogy senki sem érti. Vagyis hogy hittek benne, és ezáltal abban is, hogy ha egy első ránézésre értelmetlen marhaságot kér tőlük, nem kéri ok nélkül.

Nem ütköztek meg tehát különösebben régi ismerősei és kollégái, amikor halálakor egy levél érkezett a főnökükhöz egy bankból. A levél keltezése 2006. január 8. volt. A kiállított tárgy, ami e levél nyomán született:

Egy hermetikusan lezárt, akváriumszerű üvegszobában felszegezték Barnas del Marto testét egy keresztre, és bekameráztak minden sarkot. A kamerák vezérlése a kiállító látogatóinál végződött, fel-le pásztázhattak a halott testen, kivéve egy kamerát, ami Barnas arcát mutatta végig. A test rothadni kezdett, de szagok nem jöttek ki az üvegszobából. A kamerák sokba kerültek, de lassan elkezdték visszahozni az árukat, ahogy a tévé által finanszírozott kiállítás felkavarta a kedélyeket, és valóságos iskolát teremtett a vizuális alkotók köreiben, aztán kisvártatva az írók körében is. Amikor már teljesen leszotyogott a hús a holttestről, és a csontok is leestek a keresztről, a kamerák megálltak, a monitoron pedig újra és újra megjelent a test szertefoszlásának különböző kombinációkban való begyorsított változata, különös tekintettel az arckifejezésre, amely mintha megrángott volna, néha határozottan mosoly volt rajta felfedezhető, ahogy lemállott róla az oszló hús. Mikor sok-sok év után már a kereszt is elkorhadt és összedőlt, a számítógép programszerűen kivetítette a test feloszlását a kereszt összedőlésével bezárólag gyorsítva, de így is órákig tartó filmen, és a következő címmel jelent meg egy szöveg a képeken: Életmű a halálról.

Köszönöm mindenkinek,

Barnas

Budapest, 2006. jan. 08.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)