Egész életében író szeretett volna lenni, és kamaszkora óta már minden órájában megjelent az elodázott feladat, nevezetesen, hogy író legyen. Mindene megvolt pedig hozzá: műveltsége, nyelvtudása, még valamennyire kedvelték is bizonyos körökben. Ha (és ez a ha volt voltaképp az élete) leírt volna egy sort is, vagy ha le is írt ezt-azt, és kiadta volna azt valakinek – leszámítva barátait és újdonsült ismerőseit, akiknek elég gyakran elküldte írásait, és igen pozitív visszajelzéseket kapott tőlük –, nos, akkor, úgy érezte, a siker voltaképpen azonnali és bizonyos lenne.
Mindazonáltal Barnas del Marto mindig (saját gondolataival) párhuzamos lemaradásban élt, és kereste azt a pillanatot, mikor végre összefonhatja életének, sorsának e két szétfeslett fonalát: az inspirációt és a szorgalmat. Mert folyamatosan csodálkozott az élet transzcendens ihletettségén, de valahogy mindig viccelődni volt kénytelen, mikor saját magában megsejtette a kiválasztottat, a megváltót, az Igaz Embert, a művészt, mert érezte, nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az élet csodáját, a csoda mély megértését, ami saját maga, képes legyen átadni, sőt mélyen megér(int) tetni írása által. Mégis, Shakespeare és Borges nem hátrált meg, és ez erőt adott neki is. Magát hozzájuk hasonló művésznek tartotta, ha mégoly kiadatlanul is, tudta, hogy ezzel az érzéssel egyáltalán nincs egyedül a világban, azzal a különbséggel, hogy a többieknek nem volt igazuk, még ha ők azt hitték is.
Élte hát szétfeslett életét, mindig egy kicsit lemaradva saját magától, kicsit megalkudva a majdani körülmény megteremtése érdekében, amikor nyugodt, derűs, Istenhez közeli csatornába terelődik az élete, és eddigi tapasztalatait, melyek közül legtöbbet nem írt le, vagy csak versben, gondolta, sőt hitte (lustasága erejét is ebből merítvén), hogy a tapasztalatok majd a kellő pillanatban, nem erőltetetten, csak úgy, várakozása gyümölcseképpen éretten pottyannak ki belőle az igazi mű megírásakor. Mert nem esküdött volna meg rá, hogy írónak kell lennie, ezért nem írt gyakran, csak ha nagyon nagy ösztönzést érzett, például marihuána hatása alatt, de attól is mindig rettegett, hogy a nagy igazság, amit akkor érez, voltaképpen csak hamisságát mélyíti. Az évek teltek fölötte, egy-két lanyha elismerést kapott ugyan, de a művészi átszellemülés csak nem következett be. Hiba lenne arra gondolni, hogy Barnas del Marto boldogtalan életet élt mindazonáltal. Derűs volt, humoros, jóképű, és ha kétségei miatt kicsit félénk is, azért szorult belé elég intellektuális, fizikai és spirituális sárm, hogy női körökben vonzónak tartsák, sőt elérhetetlen hercegként gondoljanak rá az érzékenyek, és sejtsék benne a fényt, barátkozzanak vele.
Megélhetési okok miatt a tévénél helyezkedett el, a teletextre írt politikai híreket meg egyéb unalmas tartalmakat, amihez lelkileg semmi köze nem volt, de szükséges gyakorlatnak tartotta a majdani nagy mű megalkotásához. Nem részletezném itt életének ezt a részét, csak a fontos momentumokat, amelyek elvezettek ahhoz a naphoz, amikor megírta végrendeletét. Rájött, hogy az ő ideje csak saját maga után jön majd el, és hogy feladata előkészíteni saját idejének a terepet, anélkül, hogy életében rátalálna párhuzamos idejére, önmagára, nevezzük csak hivatásnak amúgy polgáriasan.
Az évek során bedolgozta magát annyira a tévéhez, hogy súlya legyen szavának. Mióta rájött saját feladatára, a sorsközössége hite által is segítette őt, bár amúgy érdemben lénye sokat sejtető és sejtelmes erőin kívül alig mutatott fel valamit, néha bor mellett sziporkázott teljesen avatatlan közönségnek, és azon mulatott a legjobban, hogy senki sem érti. Vagyis hogy hittek benne, és ezáltal abban is, hogy ha egy első ránézésre értelmetlen marhaságot kér tőlük, nem kéri ok nélkül.
Nem ütköztek meg tehát különösebben régi ismerősei és kollégái, amikor halálakor egy levél érkezett a főnökükhöz egy bankból. A levél keltezése 2006. január 8. volt. A kiállított tárgy, ami e levél nyomán született:
Egy hermetikusan lezárt, akváriumszerű üvegszobában felszegezték Barnas del Marto testét egy keresztre, és bekameráztak minden sarkot. A kamerák vezérlése a kiállító látogatóinál végződött, fel-le pásztázhattak a halott testen, kivéve egy kamerát, ami Barnas arcát mutatta végig. A test rothadni kezdett, de szagok nem jöttek ki az üvegszobából. A kamerák sokba kerültek, de lassan elkezdték visszahozni az árukat, ahogy a tévé által finanszírozott kiállítás felkavarta a kedélyeket, és valóságos iskolát teremtett a vizuális alkotók köreiben, aztán kisvártatva az írók körében is. Amikor már teljesen leszotyogott a hús a holttestről, és a csontok is leestek a keresztről, a kamerák megálltak, a monitoron pedig újra és újra megjelent a test szertefoszlásának különböző kombinációkban való begyorsított változata, különös tekintettel az arckifejezésre, amely mintha megrángott volna, néha határozottan mosoly volt rajta felfedezhető, ahogy lemállott róla az oszló hús. Mikor sok-sok év után már a kereszt is elkorhadt és összedőlt, a számítógép programszerűen kivetítette a test feloszlását a kereszt összedőlésével bezárólag gyorsítva, de így is órákig tartó filmen, és a következő címmel jelent meg egy szöveg a képeken: Életmű a halálról.
Köszönöm mindenkinek,
Barnas
Budapest, 2006. jan. 08.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.