Kicsit mást jelent most a hazatérés, mint amit mondjuk ezelőtt egy évvel jelentett. Akkor más volt még minden, noha visszagondolva számunkra már elkezdődött a pusztulás. Barátaink, akik az otthoni élet fogódzói voltak, nem hívtak az időről időre megszervezett közös találkozásra, ahol halk fények közepette ültünk az asztalnál és képtelen életeinkről, kicsit mindig valósággá vált álmainkról, múltunkról vagy egyszerűen csak a hétköznapi bürokrácia történeteiről anekdotáztunk. Igaz, ilyen történeteik inkább a mi barátainknak voltak, ők költöztek pár évvel korábban haza külföldről, hogy a nyugati életet hátrahagyva megtisztulhassanak testben és lélekben, levetkőzzenek minden sallangot, ami a vágyakozónak olcsó vigasz, számukra viszont egyszerű valóság volt. Álmaik is nekik voltak, pontosabban ők közelebb jártak ahhoz, hogy meg is valósítsák őket. Míg mi a valószínűtlen elképzeléseinkről beszéltünk (sokszor még egymás szavában is kételkedve), ők már jó úton haladtak az önmegvalósítás felé. Házat építettek, kivonultak a világból, kicsit őstermelők lettek, életvitelükkel igazolták önmagukat. Mi egy főváros zsúfolt utcáiból botladoztunk időnként haza, és a néhány otthon töltött hét alatt sem tudtuk lemosni magunkról a szennyet. Ünnepekkor mindig megéltük a dolgoknak ezt a kettős aspektusát, éppen ezért, úgy vártam évről évre a húsvétot, mintha a Megváltó csakugyan megjelenne előttem és közvetlenül is igazolná önmagát, tényekkel, dolgokkal, életekkel. Ezek mellett a felismerések mellett eltörpült minden korábban örök érvényűnek hitt szertartás, az eledelszentelés, a húsvéti körmenet, ahol szemügyre vehettem a falu évről évre változó arcait. Hasas basák lettek a korábban vékony testalkatú kortársakból, behemót Audikból szálltak ki egykori iskolatársaim, akik még a misére is négykerekűvel mentek. Mi persze ragaszkodtunk a gyalogláshoz, régi kapcsolatokat kerestem lépteimben.
Tudom, hogy idén nehezebbek lesznek a reggeli misék, talán nem lesz varázsa a hajnalnak, mintha már most elnémultak volna bennünk a harangok. A nagyhét már régen kezdetét vette, s nem segítenek ezen a közös vacsorák sem. Úgysem ülnénk már négyen az asztalnál. Egy közülünk biztosan nem lenne ott, s utólag visszatekintve lehet, hogy azokon az emlékezetes alkalmakon is csak hazudta a jelenlétet. Lehet, hogy hamisan gyújtotta meg a lángot az udvaron, ami távolról jelezte, hogy várnak minket, lehet, hogy véletlen volt, amikor hajnalban kelt és tüzet raktak a kemencében, így lett a családnak friss házi kenyér (képzeletemben nyersen is szikráztak a fák, ott akartam lenni ezekben a mozdulatokban, asszonyalakban dolgozni az előkészületekkel, hordani a fát, dagasztani a tésztát). Lehet, hogy az a hangszer volt valójában ő, aki mintegy magát félretéve hevert az emeleti hálószobában a kottaállvány mellett, a fúvó résein is beszűrődött a havasi fény. Két nagy bőrcsizmája az ajtó előtt állt, ha épp nem volt a lábán. Azokban jött velünk biciklizni, hegyet mászni, gombát szedni, védjegyévé vált a zöld kalappal – alatta mosolygó piros arca. Ez az arc már nem tud valósággá válni. Ha látnám is, helyet cserélt valami benne. Hogy elköltözött, nemcsak a csodált életét hagyta maga mögött (együtt minden varázslatával), de a mi álmainkat is. Ez az ember biztosítéka volt annak, hogy érdemes hazatérni, új elképzelésekkel nekivágni a nagy rengetegnek, átkelni a hegyeken, óvatosan fékezve a fagyos útszakaszokon, a zúzmarás tájban. Mint egy jól megszerkesztett szónoki beszéd, olyan volt ez a megálmodott élet. Valamiféle biztosíték a vágyakozónak, társ az otthonmaradónak, példa a falu öregjeinek, kétely a kétkedőnek. Kevés olyan embert ismertem, aki a jó úton járt, aki igaz embernek mutatta magát még a legnehezebb élethelyzetekben is, amikor nyugati kezeiben tartotta a gereblyét, villázta a szénát, biciklivel küzdött át a hágón, hogy a városban ügyet intézzen, feltűnt a helyi vásártéren, itta a szilvapálinkát. Ugyanaz az ember volt, mint aki körbeutazta a világot, nagy projekteken dolgozott és magukhoz hívta még a japán ismerőseit is? Kilépésével, továbbállásával engem is cserbenhagyott az utolsó angyal és szembefordított saját démonaimmal.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.
A raksai SZTK előterét szegfűszeg és narancs illata lengte be. Kiss Jolán, a recepciós a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelgette kissé karcos hangján, miközben egy narancsba szegfűszegeket dugdosott. Eredetileg egy gyümölccsel teli forralt bort tervezett főzni otthon szenteste, de aztán behozta az SZTK-ba a narancsot, almát meg a szegfűszeget, fahéjat is. Itt heteken át érezhette hatását, sőt itt más is érezhette.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.