Paládi Zsolt: A tiszta félsz kritikája

2021. április 08., 09:34
Duncsák Attila: Tanács (2017)

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy egy rendkívül érdekes és felettébb érdekfeszítő előadást tartsak arról a tárgyról, ami számomra a legkedvesebb: magamról. Választásom tárgya talán meglepő lehet azok számára, akik nem ismernek, de hiába emelnék ki másikat, csak a hiúságok hiúságát szaporítanám. Korunk a műveletlenség eldorádója, a tudatlanság Mount Everestje, a korszellem pedig a hülyeség finoman lepárolt kvintesszenciája, amit élvezettel kortyolunk – fenékig. Beszéljek talán Baráthosi Balogh Benedekről, aki hiába utazta be a világ minden szegletét, s hiába írta le őket hatalmas életművében, a kutya se tudja róla, hogy kicsoda? Vagy ne beszéljek erről a szerencsétlen székely atyafiról, beszéljek inkább azokról a nagy életművet hátrahagyó elhunyt magyar írókról – akikből van vagy negyven, s akik tökéletesen ismeretlenek a közösség előtt? Hiába szónokolnék ezekről az ismeretlen hősökről, az se segítene rajtuk semmit. Ismeretlen, félreértett vagy lesajnált kiválóságokkal tele van a magyar temető. És miért haltak meg? Miért? Hogy ezt az országot végül a hülyék örököljék? Sétálok az utcán, szembejön velem az a rengeteg ember, s én csak ámulok, honnan jön ez a rengeteg ember, tényleg rengeteg van belőlük, de egy sincs közöttük, akivel értelmes dolgokról lehetne beszélni. Mindnek üres a feje! Mindnek! Na jó, talán akadna egy-egy kivétel köztük, de olyan egy sincs, aki ne a kedvenc témájáról diskurálna egész nap: saját magáról. Hogy én is magamról beszélek? Ez egészen természetes, hisz egyedül én mondhatom el magamról, mennyi minden NEM lett belőlem. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, bámulatos, mennyi minden NEM lett belőlem. Nem lett belőlem szerkesztő, híres újságíró, tévés, pedig köteteket töltöttem meg, nem lett belőlem egyetemi tanár katedrával, pedig bölcsességem feljogosított volna rá, nem lett belőlem politikus sem, mert senki sem volt kíváncsi egy okos ember véleményére, nem lett belőlem humorista, mert a humorista ma nem más, mint a hülyék vinnyogását kiváltó kisiparos. Nem lett belőlem elnök, nem lett belőlem választmányi tag, nem kaptam díjakat, nem írtak rólam, nem írtak rólam az újságok, nem jegyzik meg az emberek, hogy ki vagyok és néha még anyám sem tudja a nevemet. De valamit szeretnék ehhez hozzátenni. Mikor észrevettem, mennyire észrevehetetlen vagyok, dacára számos publikációmnak, én, Xantus Máté, leültem és megírtam A tiszta félsz kritikája című ötszáz oldalas művemet, amelyben leírom korunk minden szorongását és félelmét, s amelyet egyöntetű hallgatás fogadott. Erre megdühödtem és papírra vetettem Szorongások és sikolyok című háromkötetes alapvetésemet, amely tökéletesen visszhang nélkül maradt, a kritika egyhangúan mellőzte, nem írtak róla egy sort sem. Komolyan megzaboláztam magam és tíz év megfeszített munkájával létrehoztam A rettegés metafizikáját, amelyet kitartó, hosszas értetlenség követett, már elolvasni sem akarta senki. Ez a nagy mű csak nyolc vaskos kötetben fért el. Fogtam magam és hátamra kötöttem mind a tizenkét vastag kötetet és a folyó felé vánszorogtam. A hátam mögött azonban megszólalt egy hang: Álljon meg, ember! Hátrafordultam. Maga az, akiből annyi erőfeszítés dacára sem lett semmi? – kérdezte a férfi. Igen, én vagyok az – válaszoltam reménykedve –, talán hallott már a munkáimról? Azt nem állítanám – felelt bizonytalanul – de ismerem magát. Az a helyzet, hogy van itt egy, az iskolai oktatás felszámolásáért küzdő csoport, rendkívül nemes célokat tűztek ki maguk elé, mert tűrhetetlen, hogy az ifjú nemzedékeket tovább kínozzák holmi iskolai oktatással, ez mindenkinek csak szenvedést okoz, és ezért küzdünk mi, hogy a következő nemzedékeket már ne gyötörjék felesleges ismeretekkel. Beszélhetne arról, hova vezetett az útja, azáltal, hogy megírta azt a sok marhaságot, már megbocsásson, hogy így fogalmazok. Nem, nem, hagyja csak – legyintettem – igaza van, legalább beszélhetek A tiszta félsz kritikájáról, különben úgyse érdekelne senkit. Tudja mit, levonom a tanulságot a hallgatóságának. Hát ezért vagyok itt. Önök valóban régóta esedékes és nemes célokért küzdenek, az emberiség egy ideje már nagyon szeretne megszabadulni a műveltség koloncától, és én ezt csak helyeselhetem, igenis, töröljék el a műveltséget! Sőt továbbmegyek, gondoskodjanak arról, hogy gyerekeink ne is ismerkedjenek meg olyan elvont fogalmakkal, mint szabadság, szolidaritás, tudás, közösség, kultúra, előzékenység, udvariasság és norma. Ezt én mondom önöknek, én, akiből minden erőfeszítés dacára sem lett senki, felkiáltva a legmélyebb senkiség bugyrából, kérem önöket, minden erejükkel küzdjenek a szellem világa ellen. Most pedig, engedelmükkel, betöltöttem feladatomat, elmegyek meghalni. Nos... indulok... Nem, senki? Nos, hát igen... Senki? Jó, hát köszönöm... indulok... vár a folyó... minden figyelmet köszönök, még a figyelmetlenséget is... esetleg talán ön, aki felkért erre a beszédre, kérem, értesítse a rendőrséget, keressék a holttestem a híd környékén, nem szép látvány egy háromnapos hulla.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)