Kedves Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy egy rendkívül érdekes és felettébb érdekfeszítő előadást tartsak arról a tárgyról, ami számomra a legkedvesebb: magamról. Választásom tárgya talán meglepő lehet azok számára, akik nem ismernek, de hiába emelnék ki másikat, csak a hiúságok hiúságát szaporítanám. Korunk a műveletlenség eldorádója, a tudatlanság Mount Everestje, a korszellem pedig a hülyeség finoman lepárolt kvintesszenciája, amit élvezettel kortyolunk – fenékig. Beszéljek talán Baráthosi Balogh Benedekről, aki hiába utazta be a világ minden szegletét, s hiába írta le őket hatalmas életművében, a kutya se tudja róla, hogy kicsoda? Vagy ne beszéljek erről a szerencsétlen székely atyafiról, beszéljek inkább azokról a nagy életművet hátrahagyó elhunyt magyar írókról – akikből van vagy negyven, s akik tökéletesen ismeretlenek a közösség előtt? Hiába szónokolnék ezekről az ismeretlen hősökről, az se segítene rajtuk semmit. Ismeretlen, félreértett vagy lesajnált kiválóságokkal tele van a magyar temető. És miért haltak meg? Miért? Hogy ezt az országot végül a hülyék örököljék? Sétálok az utcán, szembejön velem az a rengeteg ember, s én csak ámulok, honnan jön ez a rengeteg ember, tényleg rengeteg van belőlük, de egy sincs közöttük, akivel értelmes dolgokról lehetne beszélni. Mindnek üres a feje! Mindnek! Na jó, talán akadna egy-egy kivétel köztük, de olyan egy sincs, aki ne a kedvenc témájáról diskurálna egész nap: saját magáról. Hogy én is magamról beszélek? Ez egészen természetes, hisz egyedül én mondhatom el magamról, mennyi minden NEM lett belőlem. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, bámulatos, mennyi minden NEM lett belőlem. Nem lett belőlem szerkesztő, híres újságíró, tévés, pedig köteteket töltöttem meg, nem lett belőlem egyetemi tanár katedrával, pedig bölcsességem feljogosított volna rá, nem lett belőlem politikus sem, mert senki sem volt kíváncsi egy okos ember véleményére, nem lett belőlem humorista, mert a humorista ma nem más, mint a hülyék vinnyogását kiváltó kisiparos. Nem lett belőlem elnök, nem lett belőlem választmányi tag, nem kaptam díjakat, nem írtak rólam, nem írtak rólam az újságok, nem jegyzik meg az emberek, hogy ki vagyok és néha még anyám sem tudja a nevemet. De valamit szeretnék ehhez hozzátenni. Mikor észrevettem, mennyire észrevehetetlen vagyok, dacára számos publikációmnak, én, Xantus Máté, leültem és megírtam A tiszta félsz kritikája című ötszáz oldalas művemet, amelyben leírom korunk minden szorongását és félelmét, s amelyet egyöntetű hallgatás fogadott. Erre megdühödtem és papírra vetettem Szorongások és sikolyok című háromkötetes alapvetésemet, amely tökéletesen visszhang nélkül maradt, a kritika egyhangúan mellőzte, nem írtak róla egy sort sem. Komolyan megzaboláztam magam és tíz év megfeszített munkájával létrehoztam A rettegés metafizikáját, amelyet kitartó, hosszas értetlenség követett, már elolvasni sem akarta senki. Ez a nagy mű csak nyolc vaskos kötetben fért el. Fogtam magam és hátamra kötöttem mind a tizenkét vastag kötetet és a folyó felé vánszorogtam. A hátam mögött azonban megszólalt egy hang: Álljon meg, ember! Hátrafordultam. Maga az, akiből annyi erőfeszítés dacára sem lett semmi? – kérdezte a férfi. Igen, én vagyok az – válaszoltam reménykedve –, talán hallott már a munkáimról? Azt nem állítanám – felelt bizonytalanul – de ismerem magát. Az a helyzet, hogy van itt egy, az iskolai oktatás felszámolásáért küzdő csoport, rendkívül nemes célokat tűztek ki maguk elé, mert tűrhetetlen, hogy az ifjú nemzedékeket tovább kínozzák holmi iskolai oktatással, ez mindenkinek csak szenvedést okoz, és ezért küzdünk mi, hogy a következő nemzedékeket már ne gyötörjék felesleges ismeretekkel. Beszélhetne arról, hova vezetett az útja, azáltal, hogy megírta azt a sok marhaságot, már megbocsásson, hogy így fogalmazok. Nem, nem, hagyja csak – legyintettem – igaza van, legalább beszélhetek A tiszta félsz kritikájáról, különben úgyse érdekelne senkit. Tudja mit, levonom a tanulságot a hallgatóságának. Hát ezért vagyok itt. Önök valóban régóta esedékes és nemes célokért küzdenek, az emberiség egy ideje már nagyon szeretne megszabadulni a műveltség koloncától, és én ezt csak helyeselhetem, igenis, töröljék el a műveltséget! Sőt továbbmegyek, gondoskodjanak arról, hogy gyerekeink ne is ismerkedjenek meg olyan elvont fogalmakkal, mint szabadság, szolidaritás, tudás, közösség, kultúra, előzékenység, udvariasság és norma. Ezt én mondom önöknek, én, akiből minden erőfeszítés dacára sem lett senki, felkiáltva a legmélyebb senkiség bugyrából, kérem önöket, minden erejükkel küzdjenek a szellem világa ellen. Most pedig, engedelmükkel, betöltöttem feladatomat, elmegyek meghalni. Nos... indulok... Nem, senki? Nos, hát igen... Senki? Jó, hát köszönöm... indulok... vár a folyó... minden figyelmet köszönök, még a figyelmetlenséget is... esetleg talán ön, aki felkért erre a beszédre, kérem, értesítse a rendőrséget, keressék a holttestem a híd környékén, nem szép látvány egy háromnapos hulla.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.