Péter Beáta: Sztanyiszláv most már örökre elfoglalt

2020. augusztus 03., 08:22
Orosz István: Könyvek

Sztanyiszlávnak hirtelen sok dolga akadt. Nem mintha korábban csak lopta volna a napot, lógatta volna a lábát, ült volna a babérjain, szóval nem lebzselt, nem henyélt, nem lustálkodott. Sőt, éjt nappallá téve dolgozott, a levéltárakat bújta, lexikonokat lapozott fel, tanult és olvasott heteken, hónapokon, éveken keresztül.

S hogy a sok tudományt és a fejében összeállt következtetéseket ne tartsa magában, arra is rávetemedett, hogy írni kezdjen. És csak írt és írt, magát írta bele minden egyes mondatba, szóba, betűbe, sercegett a tolla a papíron. Így telt el a tél, a tavasz, a nyár és az ősz, majd ismét egy tél. Tavasszal letette a tollat, megborotválkozott, levágta hosszúra nőtt haját, leporolta egyetlen zakóját, és elindult.
Útja, hova máshová, az első kiadóhoz vezetett. Szó nélkül letette a kiadó igazgatója elé a mintegy ötven füzetnyi irományt, az belelapozott, bólintott. Ezzel meg is egyeztek.

A könyv megjelent, hosszú sor kanyargózott a könyvesboltok előtt érte. Recenziók jelentek meg róla, interjúk készültek a szerzővel, aki író-olvasó találkozókról felolvasóestekre rohangált.

A legtöbb kritikus azt emelte ki, szerinte annak köszönheti a nagy sikert a kötet, hogy amellett, hogy tudományos szempontból feddhetetlen és mondanivalója különleges húrokat penget meg, legnagyobb erénye mégis az, hogy saját magát írta bele Sztanyiszláv. „Ez kell a ma emberének, hogy visszataláljon önmagához, mert egy őszinte emberi hang képes megváltani a világot – mindenkinek a saját, kicsiny világát. Üljön ott tehát Sztanyiszláv minden könyvespolcon, éjjeliszekrényen, forgassa őt fiatal és agg, legyen társa az utazóknak, segítsége a tanulni vágyóknak, vigasza a szomorúaknak, öröme a csodára váróknak” – hogy csak az egyik kritikából idézzünk.

Nos, így történt, hogy Sztanyiszlávnak hirtelen sok dolga akadt. Esténként egy-egy magányos nő ölében, reggelenként büdös buszokon utazó diákok kezében, napközben tóparton vagy lugasban heverésző naplopók nyugágyában, éjszakánként szigorú professzorok íróasztalán ücsörgött. De még ha csak ült volna! Legtöbbször azonban beszélgetnie is kellett az olvasókkal, vagy tanácsot adnia, szerelmi bánatra gyógyírt, pénzügyi tranzakciókhoz számításokat. Nemcsak az élet nagy dolgait illetően osztogatta bölcsességeit, hanem hogy például kell-e még só a lecsóba, amit a háziasszony olvasás közben kavargatott. Szerette is egy ideig, kötelességtudón ott volt mindenhol, ahol fellapozták. Igaz, voltak lakások, ahol jó néhány évet is eltöltött – más szerzők és könyvek társaságában –, mert az olvasó egyszer csak letette, hogy majd valamikor…

Sztanyiszláv egy idő után visszatért volna alkotói magányába, unta már a magasröptű eszmefuttatásokat, de a pletykákat is, a hálószobatitkokat, amelyeket akarva-akaratlanul látott, hallott. De nem tehette, a kötelesség az kötelesség.

Csak akkor panaszkodott némi hátfájásra, amikor az asztal lábát támasztották ki vele.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020 júliusi számában)