– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Emlékszel-e vissza, micsa karácsonyunk vót akkor? Ugye, én még tizennyóc esztendős leán vótam, de járt mán komád vizitbe, eppe leérettségiztem, s mán adták a kihelyezést, menni kellett dógozni a városba.
Most es látom magam előtt azt a délutánt, mán haza vótam én es érve a munkából, s jött a hír, hogy kitört a forradalom; hogy hagytunk ott nagyszőnyeget, surlókefét s mindent a ház közepibe, senkit nem érdekelt mán a nagytakarítás, s mentünk Erzsi néniékni tévét nézni. Ölelgettük egymást, hogy Ceaușescuéknak annyi, immá vége lesz a setétnek, a sorbaállásnak, a csürkelábas s oțetboros (2) világnak, minden lesz a bótokba, még az es, amit el se tudunk képzelni! Lehet, hogy te mán akkor tudtad, hogy eppe az nem lesz, amivel megvenni, azétt es léptetek le, mihelyt lehetett!
Vót nagy esszevisszaság a tévébe. Megmentési Frontosok dumáltak, taszigálták fére egymást, egyik okosabb vót, mind a másik! Mü akkor mán Ferikét búsúltuk, aki katona vót eppe, hogy vajon mi van vele. Hazajött hál’ Istennek, szép szál ember ma es.
S akkor mondták, hogy nem szabad kimenni a zútra, met járnak a terroristák, a kútakot es megmérgezik. Sógoromék gyorsan kicsibubástól, anyósostól lepakoltak a pincébe – három liter szesszel együtt, amit a kicsi keresztelőjire szereltek vót Aradról –, met sógor aszonta, hogy ha meg kell halni, hát legyenek együtt, s odale hátha nem keresi senki őköt. Mikor osztán szóltak nekik, hogy immá elé lehet jőni, sutt (3) nincs senki, asse tudták, hol vannak, hogy kerültek oda, feszt azt hajtották, haggyanak nekik békét, met a mennyországba kerültek...
S arra emlékszel-e – sokszor elkacagtuk azután –, hogy lett a te komádból, a zén akkor még szeretőmből a zegyetlen forradalmi hős a faluba? Ádám s Éva estéje vót, de egy gyermek se járt énekelni, met meg vót tőtve a falu, hogy Marosfala felé mán a zútat es lezárták a terroristák, s komád pont arról kellett vóna jöjjön hajzám. Lestem es a zablakot, edesapám feszt szidott, hogy takarodjak fére onnét. Egyik eszemmel búsultam, ha jő, le es lőhetik, a másikkal mérges vótam, met milyen a szerelmes, esszezavaradott cinkó (4)? Ha lett vóna akkor telefon, ilyen mobilos ne, sokkal okosabbak lettünk vóna.
A komád el es indult, hozta egy pungába nekem a zangyalfiát: egy kristályvázát, amiből kifityegett egy ződ fenyőág. Szedte a lábait, a zúton egy lélek se járt, s gondolta, rövidít egy cseppet, s ahajt bé es csapta a Zigényeltek felé, mikor a csettenből elészökött egy hosszú fehér inges alak a fejin olyan érdekes kendővel. Olyanokot láttunk eleget az Előre s a Hargita újságba Ceaușescuval ölelkezni, tudtuk, hogy arabok, s terroristák es ejsze. A zalak es egyedül, a komád es, mentek szembe egymással, de nem sokáig, met a zén emberem jettibe, hogy le ne lőjje a másik, úgy leütte a pungával, hogy a zarab azonnal leesett a fődre... Akkor jedett meg, mikor a másik a fődön magyarul kezdett jajgatni s kárinkodni, s kászálódott felfelé.
Kiderült, hogy Köllő Boldizsár vót a zarab, aki ugye sokat dógozott Irakba, a bányától vótak odaküdve, s aszitte, hogy vicces lesz, ha béötözik, s jesztegeti a zembereket. Mongyuk, így még szerencséje es vót, met ha valami részeg legénbanda kapja el, agyonütték vóna.
Osztán megúszta egy jó nagy kujakkal a fejin, a váza szádából es kipercent egy darab, de a ződág megmaradt, met ugye a székely fenyőágnak még egy terrorista se árthat. Ahajt a jedségre, a békességre, s kicsi Jézus születése alkalmából megittak egy pohár pálinkát es, s osztán komád csak elért nálunk. Jól megjesztett, met má késő vót, mikor dergetett (5), bé se akartuk engedni, édesapám fészivel ment ajtót nyitani, de ez es eltőtt, s lassan helyrejött minden.
A váza most es ott van a szekrén tetejin, a ződág elszáradt, mégescsak harminc esztendeje. S arra emlékszel-e, te komámasszon, mikor osztották osztán a segélycsomagokot, vidrekkel a majonézt s a szószokot s szekerekről a ruhákot? Kaptam én es egy fódozott edéntörölőt, s egy ződ pongyolát, most es megvan, csak mejjbe kicsit húz, de azétt jó meleg, nem vettem (6) ki, s mikor felveszem, most es olyan fiatalnak gondolom magamot, mind akkor.
Tük legalább elmentetek, láttok világot es, s mégescsak eurót kerestek, s annyit nem kinlódtok, mind mű itt!
Menyek no, ne kiábálj, ehejt komámasszonnal vátottam két szót! Most immá leteszlek, komámasszon. Hogy es kell? Met komád eléjött a fejőből, s el kell szűrjem a tejet! Puszi, puszi, osztán te es híhatsz, s ne haragudj, hogy ennyit fostam a szót, de úgy jöttek a zemlékek, ki kellett mondjam. Szia!
Mit kiábál vajon, nem hallja, hogy jövök? Kellett nekem kristályváza ződággal, ahelyett mentem vóna Pistivel Spanyolba! Hívott eleget, dehát hejába mentünk vóna mind el, valaki itthon es kell maradjon, s próbálja tartani a Székely Megmentési Frontot.
1 székely feddő szó (szerk.)
2 mivel az üzletekben nem lehetett bort kapni, az elvetemültebbje az OȚET (ecet) feliratú nedűt fogyasztotta (szerk.)
3 suhutt, sehol (székely szó) (szerk.)
4 fiatal leány (székely szó)
5 dörgetett, dörömbölt (székely szó) (szerk.)
6 vetettem (székely szó) (szerk.)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019 decemberi számában)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.
Kubiszyn Viktor Drognaplójára már régóta kíváncsi voltam, sokat hallottam róla, az irodalom érettségibe is bekerült, illik elolvasni. Könyvtári példányt sikerült szereznem belőle. Ahogy kinyitottam, a lapok közül fű- és dohányillat szállt fel: vajon az író tudja-e, hogy olvasói valódi – ahogy a moziban nevezik – imax élményt okoznak a könyvtárlátogatóknak?