– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Emlékszel-e vissza, micsa karácsonyunk vót akkor? Ugye, én még tizennyóc esztendős leán vótam, de járt mán komád vizitbe, eppe leérettségiztem, s mán adták a kihelyezést, menni kellett dógozni a városba.
Most es látom magam előtt azt a délutánt, mán haza vótam én es érve a munkából, s jött a hír, hogy kitört a forradalom; hogy hagytunk ott nagyszőnyeget, surlókefét s mindent a ház közepibe, senkit nem érdekelt mán a nagytakarítás, s mentünk Erzsi néniékni tévét nézni. Ölelgettük egymást, hogy Ceaușescuéknak annyi, immá vége lesz a setétnek, a sorbaállásnak, a csürkelábas s oțetboros (2) világnak, minden lesz a bótokba, még az es, amit el se tudunk képzelni! Lehet, hogy te mán akkor tudtad, hogy eppe az nem lesz, amivel megvenni, azétt es léptetek le, mihelyt lehetett!
Vót nagy esszevisszaság a tévébe. Megmentési Frontosok dumáltak, taszigálták fére egymást, egyik okosabb vót, mind a másik! Mü akkor mán Ferikét búsúltuk, aki katona vót eppe, hogy vajon mi van vele. Hazajött hál’ Istennek, szép szál ember ma es.
S akkor mondták, hogy nem szabad kimenni a zútra, met járnak a terroristák, a kútakot es megmérgezik. Sógoromék gyorsan kicsibubástól, anyósostól lepakoltak a pincébe – három liter szesszel együtt, amit a kicsi keresztelőjire szereltek vót Aradról –, met sógor aszonta, hogy ha meg kell halni, hát legyenek együtt, s odale hátha nem keresi senki őköt. Mikor osztán szóltak nekik, hogy immá elé lehet jőni, sutt (3) nincs senki, asse tudták, hol vannak, hogy kerültek oda, feszt azt hajtották, haggyanak nekik békét, met a mennyországba kerültek...
S arra emlékszel-e – sokszor elkacagtuk azután –, hogy lett a te komádból, a zén akkor még szeretőmből a zegyetlen forradalmi hős a faluba? Ádám s Éva estéje vót, de egy gyermek se járt énekelni, met meg vót tőtve a falu, hogy Marosfala felé mán a zútat es lezárták a terroristák, s komád pont arról kellett vóna jöjjön hajzám. Lestem es a zablakot, edesapám feszt szidott, hogy takarodjak fére onnét. Egyik eszemmel búsultam, ha jő, le es lőhetik, a másikkal mérges vótam, met milyen a szerelmes, esszezavaradott cinkó (4)? Ha lett vóna akkor telefon, ilyen mobilos ne, sokkal okosabbak lettünk vóna.
A komád el es indult, hozta egy pungába nekem a zangyalfiát: egy kristályvázát, amiből kifityegett egy ződ fenyőág. Szedte a lábait, a zúton egy lélek se járt, s gondolta, rövidít egy cseppet, s ahajt bé es csapta a Zigényeltek felé, mikor a csettenből elészökött egy hosszú fehér inges alak a fejin olyan érdekes kendővel. Olyanokot láttunk eleget az Előre s a Hargita újságba Ceaușescuval ölelkezni, tudtuk, hogy arabok, s terroristák es ejsze. A zalak es egyedül, a komád es, mentek szembe egymással, de nem sokáig, met a zén emberem jettibe, hogy le ne lőjje a másik, úgy leütte a pungával, hogy a zarab azonnal leesett a fődre... Akkor jedett meg, mikor a másik a fődön magyarul kezdett jajgatni s kárinkodni, s kászálódott felfelé.
Kiderült, hogy Köllő Boldizsár vót a zarab, aki ugye sokat dógozott Irakba, a bányától vótak odaküdve, s aszitte, hogy vicces lesz, ha béötözik, s jesztegeti a zembereket. Mongyuk, így még szerencséje es vót, met ha valami részeg legénbanda kapja el, agyonütték vóna.
Osztán megúszta egy jó nagy kujakkal a fejin, a váza szádából es kipercent egy darab, de a ződág megmaradt, met ugye a székely fenyőágnak még egy terrorista se árthat. Ahajt a jedségre, a békességre, s kicsi Jézus születése alkalmából megittak egy pohár pálinkát es, s osztán komád csak elért nálunk. Jól megjesztett, met má késő vót, mikor dergetett (5), bé se akartuk engedni, édesapám fészivel ment ajtót nyitani, de ez es eltőtt, s lassan helyrejött minden.
A váza most es ott van a szekrén tetejin, a ződág elszáradt, mégescsak harminc esztendeje. S arra emlékszel-e, te komámasszon, mikor osztották osztán a segélycsomagokot, vidrekkel a majonézt s a szószokot s szekerekről a ruhákot? Kaptam én es egy fódozott edéntörölőt, s egy ződ pongyolát, most es megvan, csak mejjbe kicsit húz, de azétt jó meleg, nem vettem (6) ki, s mikor felveszem, most es olyan fiatalnak gondolom magamot, mind akkor.
Tük legalább elmentetek, láttok világot es, s mégescsak eurót kerestek, s annyit nem kinlódtok, mind mű itt!
Menyek no, ne kiábálj, ehejt komámasszonnal vátottam két szót! Most immá leteszlek, komámasszon. Hogy es kell? Met komád eléjött a fejőből, s el kell szűrjem a tejet! Puszi, puszi, osztán te es híhatsz, s ne haragudj, hogy ennyit fostam a szót, de úgy jöttek a zemlékek, ki kellett mondjam. Szia!
Mit kiábál vajon, nem hallja, hogy jövök? Kellett nekem kristályváza ződággal, ahelyett mentem vóna Pistivel Spanyolba! Hívott eleget, dehát hejába mentünk vóna mind el, valaki itthon es kell maradjon, s próbálja tartani a Székely Megmentési Frontot.
1 székely feddő szó (szerk.)
2 mivel az üzletekben nem lehetett bort kapni, az elvetemültebbje az OȚET (ecet) feliratú nedűt fogyasztotta (szerk.)
3 suhutt, sehol (székely szó) (szerk.)
4 fiatal leány (székely szó)
5 dörgetett, dörömbölt (székely szó) (szerk.)
6 vetettem (székely szó) (szerk.)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019 decemberi számában)
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.