Urbán Péter: A hangya és a hangyaleső – példázat

2020. július 07., 10:10
Sárközy Pál: Peintre avec son modèle

„Lárvája a laza, homokos talajban tölcséreket, ezekbe fogócsöveket
készít. A tölcsérbe betévedő hangya (vagy más, kisebb ízeltlábú)
könnyen lecsúszik, és nem tud kikapaszkodni, mert a lárva a tölcsér
aljáról homokszemekkel, homokesővel „bombázza”, és ettől a lába
alól kifut a laza homok, hogy a hangyával együtt a tölcsér aljára
guruljon, ahol a hangyaleső várja, elfogja
és megöli: bénító mérget és emésztőenzimeket
juttatva az áldozat testébe kiszívja a nedveit.”

részlet Fekete Vince (Myrmeleon formicarius) című verséből

A hangya céltudatosan és határozottan tartott hazafelé. A nyom széles volt és finom illat vezette végig rajta, nem téveszthette el az irányt. A kavicsok és fűszálak nem okoztak nehézséget, fáradhatatlanul tört előre. Egy helyen az út szétvált, nem is két, de rögtön három ágra. A legkeskenyebb ág veszélyt jelzett, ne arra tarts, mondta az illat. Ő azonban katona volt, és látnia kellett a veszélyt. Talán a bolyt is fenyegeti az a valami.

Az út homokos talajon vezetett át, a hepehupák között csápját mozgatva haladt előre. Az ösvény elkeskenyedett, magasabb gerincen vezetett végig. Hirtelen megmozdult lába alatt a talaj, és a hangya csúszni kezdett.

A hangyaleső lárvája nagyon éhes volt. A hangyák elkerülték a tölcsért, amit az ősöktől kapott, és más rovar sem járt erre elég, szintén a hangyáknak köszönhetően. Aljas, finom kis hangyái, gondolta a lárva. Nem tudott aludni, pedig jó lett volna a tűző nap elől elhúzódni, és szunyókálni egyet tele hassal. Jó ideje semmi zsákmány. Meddig bírja még? Meddig lehet bírni evés nélkül?

Egyedül a tölcsérben, az otthonában, aminek minden kiszögellését ismerte, egész élete ide kötötte, homok- és földszemek közé, apró fűszálak és növényi szálacskák közé. Csodakút, így hívta, mert csakugyan csodás hely volt, telve szépséggel és harccal. A „peremen túli” világról kevés fogalma volt. Milyen lehet odaát? Kövér hangyák járnak mindenfelé, kicsiny rovarok, finomak, gyengék, ízletesek. És árnyékos alvóhelyek. És…

Ekkor jelent meg a hangya a tölcsér szélén. Az éhségtől elcsigázottan, ám mégis teljes figyelmével koncentrálva célzott. Ha sikerül a rovar lába alól leomlasztani a talajt… Várt, várt, és minden reményét a dobásba vetve elhajította a rögöcskét.

A hangya azonnal tudta, hogy nagy bajba került. Az ősellenség fészkébe tévedt. Még a nevét is rólunk kapta, futott át az agyán, de nem volt ideje végiggondolni semmit. Újabb és újabb bombák találták el a tölcsér mélyéből, kétségbeesetten kapaszkodott, szétvetett lábakkal, kimerevedett csápokkal. Hirtelen megállt a csúszás. Fejjel a perem felé nézett, nem látta az ellenséget. Egy szilárd pont, aprócska kő, a hangya szemében szikla került a lába alá. Mind a hat végtagjával belekapaszkodott. A hangyaleső rosszul célzott. A bombák nem találták el, körülötte pattogtak a tölcsér falán. Ha elereszti a kavicsot, a mélybe hull, és mindennek vége. Hangyamennyország.

A lárva tekergőzött, minden energiájával azon volt, hogy levakarja a homokszemekkel a hangyát a falról. Megkapaszkodott a megátalkodott, nem akar belenyugodni a sorsába. Szemeit összehúzva lihegett, tagjai egyre inkább merevedtek, ahogy az ereje elhagyta. Az éhség le fogja győzni. Ha a hangya fent marad a sziklán, ha csak percekig is, nem fogja megélni a holnapi nagy világosságot. Nincs messze a hangya, de még nem áldozat. Még csak célpont. Ki kell mozdulnia, megragadni. De nehezen mozog, energiái elfogytak. Dobjon vagy ragadjon? Még egy dobás. Homokszemet fogott, és hosszan célzott.

A hangya testsúlyát áthelyezve felhúzta magát a szikla tetejére. Teste most párhuzamosan pihent a perem alatt épp egy hangyányival. Összetett szemeivel megfigyelhette a lárvát. Szürke és barna foltos, szelvényezett gonosz. Most céloz. Minden erejével megkapaszkodott a kőben. Ekkor jelent meg a másik hangya.

A hangyaleső megmerevedett, amikor a kisebb hangya megérkezett. Ez keresgélve, imbolyogva haladt, bizonytalanul tapogatta az utat. Egy dolgozó. Összefutott a lárva rágószerveiben a nyál és a bénító méreg. A katonát vagy a dolgozót? Előbbi nagyobb, tovább eltart, de kapaszkodik. Utóbbi gyanútlan, bár kisebb és hamarabb elfogy. Hirtelen észrevette, hogy a katona egyenesen a szemébe bámul. Mereven visszanézett. Meg kellene leckéztetni. Meg kellene enni. Én vagy ő. Célzott és lőtt. A dolgozó lábai alól kifutott a talaj, nem tudott megállni, a lárva gondolkodás nélkül vetette magát a zuhanó testre, rágói belemélyedtek az ízes, finom húsba.

Amikor felnézett, szájában a kisebb hangya testével, látta, hogy a katona már kimászott a gödörből. Tapasztalt és erős áldozat. Nem, nem áldozat, csak célpont. Túlélő. A hangya a peremről bámult vissza rá. A szemében nem gyűlölet volt, hanem valami más. Megjegyeztelek. Ez volt benne. Fenyegetés. A zsákmány fenyegeti a vadászt? A hangyaleső az étkezés okozta örömben s győzelemben is érezte a lappangó félelmet. Elhessegette. Gyere csak! Legközelebb elkaplak és megeszlek.

A hangya hosszan nézte a lárvát. Hangyamennyország. Ahol nincs soha élelemhiány, és mindig minden rendben megy. Ahol egész nap együtt dolgozunk, a nap kellemesen süt, de nem éget, az eső hűt, de nem mossa el a bolyt, ahol mindig van étel, friss fűszál, ahol a peték mindig gond nélkül kikelnek. És ahol nincsenek hangyalesők és más ragadozók. Így szól a történet az öregek szájából. Megjegyeztelek. Elkapunk. Mert mi mindig együtt vagyunk. Együtt, és így erősebbek nálad. Végül elkapunk úgyis. És akkor megeszünk.

Határozottan, céltudatosan, kételyek nélkül indult tovább. A boly, az otthon felé. Most már biztos volt benne, hogy újabb éjszakát és újabb nappalt élhet meg.

 

„Én vagyok a hangya,

és én vagyok a hangyaleső.

S a csizma is én vagyok,

ami eltapossa mindkettőt.”

 

(Kung-fuciusz, kínai hajléktalan kijelentése a „Repedt rizssarlóban” eltöltött görbe este után, hajnalban.)

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 29-i számában.)