Leparkoltam a kocsival a szokásos helyünkön, a kitaposott füvön. Kiszálltam, kinyitottam a hátsó ajtót és a résen azonnal kilódult a kutya. Gubancos szőre vágyta a Duna simító hűsét. Örömteli ugrálások és lelkes vakkantások következtek, nem zavarta a tikkadt nyár vérszomja. Dacolt a hővel, bár száját nem tudta összecsukni. Megitattam. Lefetyelése boldog viháncba váltott, és csöpögő rózsaszín nyelvvel, előző köreit kergetve futott körül engem. Örült a nyárnak, noha vastag bundája kályhaként melegítette boldogságtól ittas forró kis testét, tudta, már csak percek választják el a Duna hűvös medrétől. Talán tíz méterrel odébb egy fehér autó állt meg. Fehér szalagok ékítették, mindenütt lógtak, ahova csak rögzíteni lehetett. A forró motorháztetőn halvány, szinte zöldes rózsák kókadoztak tömör csokorba rendezve. Az ajtó kinyílt. Egy fehér gumicsizma ereszkedett a ritkás fűre. Selyemfehér, hosszú ruha hullott rá, ahogy a fiatal lány kipréselte magát és terjedelmes viseletét. A csizma orra látszott csak a sűrű tüll- és selyemhalom alatt. A lány magasnak tűnt. Hosszú barna haját a folyó szele elkapta és pajkosan tekerte ide-oda. Aggódtam a beletűzött virágért. A kutyám még mindig körülöttem futkározott, s bár néhány vakkantással jelezte a látogató észlelését, nem találta olyan érdekesnek, mint én. A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltözetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépésekbe. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyomát. A kutyám követelte a játékot. Elhajítottam a labdáját, ő utánairamodott, visszahozta, kicsit bohóckodott, majd újra kezdtük. Évek óta ide jártunk és mindig találkoztunk valakivel. Hol kiránduló családdal, fiatal párral vagy vadásszal, horgásszal, de a horgunkra akadt már néhány fémdetektoros is. Mindig ráleltek valami apróságra, régi horgonyt, gránátot, szögeket, fejszét, horgászfelszerelést, töltényhüvelyeket, söröskupakot, antik evőeszközt találtak. A legérdekesebb egy ezüstpénz volt, persze csak véletlenül láttam, nem szokták megmutatni. Néha figyelgetem a pecásokat is. Mind más. Egyik csöndesebb, magányosan horgászó, mások többedmagukkal jönnek, ricsajoznak. Van, akinek a rádiója szól egész álló nap. A vödrükbe is érdemes belekukkantani. Ott van a valódi fogás. Ám a legtöbbet az igazi horgászok arcáról olvashatok. Még távolabbról is látni az érzelmeket, ahogy önmagukba feledkezve mélyülnek el saját belső világukban. Mindig kíváncsi voltam, vajon mire gondolhatnak. Lehet, hogy mindannyian ugyanarra? Lehet, hogy valami itt lakó horgászszellem költözik a tudatukba egy időre? Aztán ő itt marad, nem viszik magukkal haza? Az biztos, hogy valami összeköti őket. Valami. Megfejthetetlen. Kár, hogy a gondolataikat – mint a képregényekben – nem küldik egy kis buborékba írva a fejük fölé. Sétáltunk lassan, csöndesen. A kutyám fáradtan ballagott mellettem. Vizes szőre tréfásan csüngött megvékonyult testén. Füleit hátracsapta, fejét boldogan emelte a magasba. Fekete mancsait az iszapos homok minden lépésnél magába szippantotta, majd egy cuppanással kivetette. Ehhez a kutya ereje is szükségeltetett. Én is hasonlóan cuppogtam. Cipőimért minden egyes lépésnél megküzdöttem. Estére izomláz várható. Mezítláb sokkal kellemesebb lenne, de a sok üveg! A part lassan elfogyott, sűrűre nőtt fűzfásban haladtunk. Jó játék a kidőlt fák közt bújócskázni, a vastag törzseken sétálni, akár a víz fölé merészkedve. Rég kidőlhettek, foszlott kérgükről a moha is lecsúszott valahova. Alattuk száraz ágkupacok jelezték, hogy ők is éltek, bár éltük éke lassan termékeny humusszá vált. Felnéztem. Terebélyes koronák magasodtak odafönt. A sűrűn kapaszkodó levelek méltósággal álltak ellen a folyami szélnek. Sustorgásuk simogatta az arcom. Körülnéztem. Nem láttam a kutyát. Biztosan elbújt és valamelyik rönk alatt jót mulat rajtam. Mentem hát tovább, oldalra tekintgetve. Kis méretű, bárhová befér. Óvatosan haladtam, minden zajra odafigyelve, hisz valószínű lesben áll és arra vár, hogy végre rám vethesse magát. Egy csöppnyi tisztásra értem. A kutya egy lelógó faág alatt ült, a vizet nézte. Nyirkos szőrén vékony ágak és elszáradt falevelek jelezték, hogy merre is járt. Előtte valami hevert a homokon. Odaértem. Két fehér gumicsizma volt. A kutya a vizet pásztázta. Együtt néztük a hullámokat. A lassan sündörgő, érthetetlenül nehéz hullámokat. Egy megrakott uszály haladt a távoli tenger irányába. Leguggoltam a kutyám mellé. Csöndben megvártuk a hajó hullámait. Egyre intenzívebben fodrozódott a víz, egészen a lábunkig küldte a hajótest üzenetét. A nap sugarai bágyadtan csillantak a víz tükrén meglovagolva az enyhén habos fodrokat. Mindketten szerettük nézni. A kutya hirtelen felpattant, füleit felcsapta és ugrott kettőt a vízbe. Épp szólni akartam, mikor én is megláttam azt, amiért ment. Elindult ki a vízből, egy zöldesfehér rózsával a szájában.
A nap lemenőre fogta az irányt. A füzek egyre mélyebben tolták árnyékukat a Duna megunhatatlanul változó vize fölé, megijesztve a part irányába úszó idei kacsákat. A kiugró köveken üldögélő horgász szedelőzködni kezdett, mára bevégeztetett. Közeledett a napszentület.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.