Vass Veronika: Duna-parti napszentület

Leparkoltam a kocsival a szokásos helyünkön, a kitaposott füvön. Kiszálltam, kinyitottam a hátsó ajtót és a résen azonnal kilódult a kutya. Gubancos szőre vágyta a Duna simító hűsét. Örömteli ugrálások és lelkes vakkantások következtek, nem zavarta a tikkadt nyár vérszomja. Dacolt a hővel, bár száját nem tudta összecsukni. Megitattam. Lefetyelése boldog viháncba váltott, és csöpögő rózsaszín nyelvvel, előző köreit kergetve futott körül engem. Örült a nyárnak, noha vastag bundája kályhaként melegítette boldogságtól ittas forró kis testét, tudta, már csak percek választják el a Duna hűvös medrétől. Talán tíz méterrel odébb egy fehér autó állt meg. Fehér szalagok ékítették, mindenütt lógtak, ahova csak rögzíteni lehetett. A forró motorháztetőn halvány, szinte zöldes rózsák kókadoztak tömör csokorba rendezve. Az ajtó kinyílt. Egy fehér gumicsizma ereszkedett a ritkás fűre. Selyemfehér, hosszú ruha hullott rá, ahogy a fiatal lány kipréselte magát és terjedelmes viseletét. A csizma orra látszott csak a sűrű tüll- és selyemhalom alatt. A lány magasnak tűnt. Hosszú barna haját a folyó szele elkapta és pajkosan tekerte ide-oda. Aggódtam a beletűzött virágért. A kutyám még mindig körülöttem futkározott, s bár néhány vakkantással jelezte a látogató észlelését, nem találta olyan érdekesnek, mint én. A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltözetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépésekbe. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyomát. A kutyám követelte a játékot. Elhajítottam a labdáját, ő utánairamodott, visszahozta, kicsit bohóckodott, majd újra kezdtük. Évek óta ide jártunk és mindig találkoztunk valakivel. Hol kiránduló családdal, fiatal párral vagy vadásszal, horgásszal, de a horgunkra akadt már néhány fémdetektoros is. Mindig ráleltek valami apróságra, régi horgonyt, gránátot, szögeket, fejszét, horgászfelszerelést, töltényhüvelyeket, söröskupakot, antik evőeszközt találtak. A legérdekesebb egy ezüstpénz volt, persze csak véletlenül láttam, nem szokták megmutatni. Néha figyelgetem a pecásokat is. Mind más. Egyik csöndesebb, magányosan horgászó, mások többedmagukkal jönnek, ricsajoznak. Van, akinek a rádiója szól egész álló nap. A vödrükbe is érdemes belekukkantani. Ott van a valódi fogás. Ám a legtöbbet az igazi horgászok arcáról olvashatok. Még távolabbról is látni az érzelmeket, ahogy önmagukba feledkezve mélyülnek el saját belső világukban. Mindig kíváncsi voltam, vajon mire gondolhatnak. Lehet, hogy mindannyian ugyanarra? Lehet, hogy valami itt lakó horgászszellem költözik a tudatukba egy időre? Aztán ő itt marad, nem viszik magukkal haza? Az biztos, hogy valami összeköti őket. Valami. Megfejthetetlen. Kár, hogy a gondolataikat – mint a képregényekben – nem küldik egy kis buborékba írva a fejük fölé. Sétáltunk lassan, csöndesen. A kutyám fáradtan ballagott mellettem. Vizes szőre tréfásan csüngött megvékonyult testén. Füleit hátracsapta, fejét boldogan emelte a magasba. Fekete mancsait az iszapos homok minden lépésnél magába szippantotta, majd egy cuppanással kivetette. Ehhez a kutya ereje is szükségeltetett. Én is hasonlóan cuppogtam. Cipőimért minden egyes lépésnél megküzdöttem. Estére izomláz várható. Mezítláb sokkal kellemesebb lenne, de a sok üveg! A part lassan elfogyott, sűrűre nőtt fűzfásban haladtunk. Jó játék a kidőlt fák közt bújócskázni, a vastag törzseken sétálni, akár a víz fölé merészkedve. Rég kidőlhettek, foszlott kérgükről a moha is lecsúszott valahova. Alattuk száraz ágkupacok jelezték, hogy ők is éltek, bár éltük éke lassan termékeny humusszá vált. Felnéztem. Terebélyes koronák magasodtak odafönt. A sűrűn kapaszkodó levelek méltósággal álltak ellen a folyami szélnek. Sustorgásuk simogatta az arcom. Körülnéztem. Nem láttam a kutyát. Biztosan elbújt és valamelyik rönk alatt jót mulat rajtam. Mentem hát tovább, oldalra tekintgetve. Kis méretű, bárhová befér. Óvatosan haladtam, minden zajra odafigyelve, hisz valószínű lesben áll és arra vár, hogy végre rám vethesse magát. Egy csöppnyi tisztásra értem. A kutya egy lelógó faág alatt ült, a vizet nézte. Nyirkos szőrén vékony ágak és elszáradt falevelek jelezték, hogy merre is járt. Előtte valami hevert a homokon. Odaértem. Két fehér gumicsizma volt. A kutya a vizet pásztázta. Együtt néztük a hullámokat. A lassan sündörgő, érthetetlenül nehéz hullámokat. Egy megrakott uszály haladt a távoli tenger irányába. Leguggoltam a kutyám mellé. Csöndben megvártuk a hajó hullámait. Egyre intenzívebben fodrozódott a víz, egészen a lábunkig küldte a hajótest üzenetét. A nap sugarai bágyadtan csillantak a víz tükrén meglovagolva az enyhén habos fodrokat. Mindketten szerettük nézni. A kutya hirtelen felpattant, füleit felcsapta és ugrott kettőt a vízbe. Épp szólni akartam, mikor én is megláttam azt, amiért ment. Elindult ki a vízből, egy zöldesfehér rózsával a szájában.

A nap lemenőre fogta az irányt. A füzek egyre mélyebben tolták árnyékukat a Duna megunhatatlanul változó vize fölé, megijesztve a part irányába úszó idei kacsákat. A kiugró köveken üldögélő horgász szedelőzködni kezdett, mára bevégeztetett. Közeledett a napszentület.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)