Azt gondolta, majd feszélyezetten fog ülni a nézőtéren helyet foglaló öncélú közönség kollektív tudatának közepén, pont a baloldal, nyolcadik sor 9-es székében. A karfás, egykoron finom tükörbársonnyal bevont, mára inkább kopottasnak mondható szék még talán kényelmesnek is tűnhetett volna, de ebben a színházban a sorok közötti helyeket nem ilyen nyurga lábakra tervezték, mint ami neki jutott. Így többször el is gémberedett, és muszáj volt a darab közben óvatosan megmozgatni elült alsó végtagjait, mert már mélyen szurkodták tagjait az alamuszi süntüskére hajazó idegek figyelmeztető zsibijei. Hosszú lábai inkább vágytak a szélső székek lezser pózokat kínáló lehetőségeire, mintsem ezekre a rövid időre lízingelt skatulyányi darabokra. Egyébként a karfás szék megfelelt más vonatkozású méreteinek. Nem volt elhízott, valamennyire izmos, na nem túl nagyon, csak amennyire az élet elvárta tőle. Nem tartozott gyakori tevékenységei közé a színházlátogatás, most csak azért van itt, mert munkatársai rátukmálták a jegyet a szülinapján. Jópofák akartak lenni, hát hagyta őket, és a kedvükért el is jött. Középszerű darab, középszerű színészek, mondhatni története is volt, egy órácska az egész, szünet nélkül. Elég volt egyszer. Igazából jót tett neki, néha el is mosolyodott közben. Egy jelenetről a középiskolai drámaórák jutottak eszébe, ahol mindenki annyira izgult, mit fognak szólni a szülei, ha előadják nekik a fél évig nyúzott komédiát. Ám abból inkább tragédia lett. Az egyik srác úgy orra bukott az előadás végén, hogy mentőt kellett hívni. Az orrából ömlő vér pár perc alatt elöntötte a színpadot, a drága pénzért kölcsönzött jelmezek eláztak. Egy kis agyrázkódás, orrcsont- és könyöktörés. Ennyivel megúszta. Hangosan sápítozott valamennyi szülő, főleg a sajátjai. Pillanatok alatt káosz lett a kis színházteremben, és a máskor oly vagány drámatanárnő zokogva bukdácsolt le a lépcsőfokokon egyik kezét a szájára tapasztva, míg a másikkal fejtetőjére ütögette folyamatosan a színdarab papíralapú példányát. Na ez volt az a pont, amit harsogó röhögés követett – a részéről természetesen. Ezt a régi emléket egy kis kínai hölgyet alakító színésznő idézte fel benne, amikor megbotlott magas talpú fapapucsában. Hogy csúnya jövőjű esését megakadályozza, a színpad szélére kicsit belógó függönyben kapaszkodott meg. Arca pirulását fehérre festett kínai maszkja óvón takarta, és annyira egyensúlyban tudta tartani magát, hogy a jelenet folytatásaként egy röpke táncot is produkált. Mulatságos volt és szemet gyönyörködtető, ahogy a kicsi színésznő kijátszotta magát a mások számára talán kivédhetetlen kellemetlenségből. Noha mellékszereplő volt, mégis nagy tapsot ajándékozott neki a közönség.
Most, hogy szorító székéből kiszabadult, elhatározta, beül abba a mexikói kis kocsmafélébe, ami innen a második sarkon foglalta a gyönyörű art deco épület alsó szintjét, kitűnve színességével a környék sznob ivói közül. Elszopogat egy tequilát, aztán fog egy taxit és alvás. Ahogy odaért rögtön megakadt a szeme a harsogóan kivilágított névtáblán: „MEXIKÓI BUZOGÁNY”. Színes koponyák virultak a neon cikázó fényében, igényes díszek, tisztaság a kocsma előtt. Ajtó helyett egy tollakkal díszített felső függöny, rajta a hajdani azték uralkodók profiljai. Elég sok vendég ült belül. Mexikói zenészek – kezükben gitárok, pengetős vihuela, nyeles csörgő, fejükön a használattól meghajlott sombrero – a requinteros zene romantikus melódiáival kápráztatták az őket hallgató kisebb-nagyobb társaságokat, és azokat is, akik – mint ő – egy reposado tequila fahéjjal és naranccsal körített ízére vágytak. Talált egy helyet a pultnál. A bárszék mexikói motívumokkal díszített falábakon állt, ülőkéje marhabőrrel borított. Ráhuppant. Kényelmesnek ítélte meg, lábait lazán a keresztfán pihentette. A pultos éppen egy hölgyet szolgált ki. Reposadót tett elé az őáltala is áhított fahéj és narancs társaságában. A nő megnyalta kézfejének hüvelykujja felőli részét, kevés fahéjjal szórta meg. Mély lélegzetet vett és a szertartás folytatódott. Nyelvével lenyalta a fahéjat, a tequilát egy hajtással utánaküldte, és olyan gyorsan, mint ahogy a nyári zápor elered, a narancsba harapott. Elégedett arcán mosoly sétált, ahogy a zenekarra emelte tekintetét és a hangszerekből előcsalt zene latinos ritmusára izmai lágyan ringani kezdtek. A férfi végignézett a kis nőn. Tetszett neki. Kerekded arc, hullámos, hosszú barna haj, finoman ívelt szemöldök, kissé hosszú orr, de az arc kereksége és enyhe napbarnítottsága ezt tökéletes egyensúlyba hozta. Talán barna szemek, a fények csillanása nem engedi méterek távolából a szín pontos meghatározását. Fehéres laza felső térd feletti farmerszoknyával és… és a magas talpú fapapucs!
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.