Vass Veronika: Fügéről fügére

Bambán repdestek egy helyben a fügefa levelei. Talán a nyár soha meg nem érkező végét várták csendben, rezegve, a fa maradék gyümölcseit takarva a szél elől, ám közben ügyesen a nap sugarai elé is tárva azokat. Hátha még a kis nyamvadtak is beérnek a vénasszonyok óvó pillantásai alatt. Bár a tavalyiak tavasz elején még ott éktelenkedtek sötétre aszódva a csupasz ágakon, a vetési varjakon nevetve. A megérettek az üvegek belsejéből figyelték a lopakodó ősz lépéseit. Fejükön kockás sapka sodort madzaggal kötve. Sorban ültek a felső polcon, telt pocakjukban némi cukorral. Csak semmi tartósítószer! Na meg vegyszer! És adalékanyag se! És gyerekzsivaj se, és gyereksírás se, és sikítozás se, és autódobálás se, és szomszéd gyerek se, és anyukaordítás és apaüvöltés se. Csend van benne. Mérhetetlen, kimeríthetetlen biocsend, némi cukorral. Kínosan ügyeltem, hogy a fügét akkor szedjem, amikor a szomszédok nincsenek. Amikor üres az udvar, gyerekmentes, szülőmentes. Nem akartam az üvegbe zárni egy darabkáját sem a zajongó gyerekek vibrálásának és a szaftos gyümölcseim által közösen létrehozott rezonanciájának. Nem akartam sem magamnak, sem a növényeimnek befogni a túl közelről pulzáló jeleket a mennyei fügedzsem magvacskái közé, nehogy az üvegben induljon csírázásnak az elviselhetetlen gyereklárma, szétroppantva a befőttesüveg vastag falát. Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes. A zubogó massza illata hamar elárasztotta a konyhát, a nappalit, a nyitva felejtett ajtók mögötti szobákat. Belecsimpaszkodott a lágyan lengő függönyök leheletnyi szálaiba, hogy egy kis hintázás után a kinti szellőnek is bemutatkozhasson. Meglepte az ablak alatt kódorgó kutyát, akinek szaporán szimatoló orra hamar elárulta, ő is megkóstolná.

Az ősz sokáig a tenyerén hordozta a nap gyengülő sugarait. Ahogy a vénkisasszonyok ereje fogyott, úgy vette át a hatalmat az északi szél. Katonái minden bokorba, lombos fakoronába belefújták rezes dalukat. Hűvös leheletüktől a növények levetkőztek. Ruhájuk leterített halmokban vigyázta megannyi apró élet pihenését az udvar dermedt csendjében. Én egyre több ruhát vettem magamra, a kazán egyre mélyebben duruzsolt, az ablakokat csak szellőztetni nyitottam ki. A házban, az udvaron nyugalom honolt. Ám a kamra a nyári rendet már csak poros emlékezetében őrizte. A polcok rogyásig teltek a befőttek és lekvárok, dzsemek és savanyúságok tömkelegével. De jó volt rájuk nézni! Szépen feldíszítettem valamennyit, kockás vagy pöttyös sapkákat, kendőket kötöttem rájuk, és címkével ékesítettem. Öröm volt látni őket. Valamin megakadt a szemem. A legfelső polc hátsó sorában bújtak el a sodort madzagos kis üvegecskéim. Rögtön eszembe jutott a fügefa rezegve érő édes gyümölcse, ahogy a fán nőttek és nőttek és értek. Aztán én fügéről fügére palackoztam valamennyit gondosan ügyelve arra, hogy csak a nyugalom rezzenéstelen elegyeivel keveredhessenek. Most eljött az én időm. Lekaptam a tetejéről a legnagyobb üveget, és kéjesen tekerni kezdtem a kupakját. Számban összefutott a nyál, verejtékezni kezdtem. Gyorsan egy kanál után nyúltam, hadd kóstoljam rögvest, ahogy a kupak a kezemben marad. És ott maradt! A kanál könnyedén siklott a néhai fügék apró magvai között. A nagyobb gyümölcsdarabkák sem állították meg elszántan tolakodó lendületében. Amint feje megtelt, azonnal számhoz emeltem a végre beteljesülni látszó kóstolás reményében. Ebben a pillanatban harsogva özönleni kezdtek a szomszéd udvarra a vinnyogó gyerekek! Legalább tizenöten lepték el a szomszéd tenyérnyi kertjét. És sikítoztak és ordítoztak, jajgattak, veszekedtek, vonyítottak. Zsivajuk rátekeredett a kerítésre, a ház falára, a tetőre, a fákra, a kedves kis gyümölcsfáimra. Tekergőzött az udvarunk felett, míg meg nem találta az én gyönyörű, most viszont csupasz mediterrán fügefámat. Az iszonyú lárma ott fityegett az ég felé nyúló hosszú ágain, és rezgett vele együtt, úgy, ahogy a szél fütyülve fújta. Néhány kis nyamvadt nem érett be, ők összeaszódva ringtak a rátelepült zsivaj roppant súlya alatt.

A kóstolás nem maradt el. Az ablakhoz mentem. A széket a fa felé fordítottam és ölemben az üveg fügelekvárral, kezemben a hosszú nyelű kanállal mélán ízlelgetni kezdtem a vegyszer- és tartósítószer-, adalékanyag- és gyerekzsivajmentes biolekváromat, némi cukorral. Eszembe jutott a kutya, félretettem néhány falatot. Jövőre aszalni fogom, fügéről fügére.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)