Bambán repdestek egy helyben a fügefa levelei. Talán a nyár soha meg nem érkező végét várták csendben, rezegve, a fa maradék gyümölcseit takarva a szél elől, ám közben ügyesen a nap sugarai elé is tárva azokat. Hátha még a kis nyamvadtak is beérnek a vénasszonyok óvó pillantásai alatt. Bár a tavalyiak tavasz elején még ott éktelenkedtek sötétre aszódva a csupasz ágakon, a vetési varjakon nevetve. A megérettek az üvegek belsejéből figyelték a lopakodó ősz lépéseit. Fejükön kockás sapka sodort madzaggal kötve. Sorban ültek a felső polcon, telt pocakjukban némi cukorral. Csak semmi tartósítószer! Na meg vegyszer! És adalékanyag se! És gyerekzsivaj se, és gyereksírás se, és sikítozás se, és autódobálás se, és szomszéd gyerek se, és anyukaordítás és apaüvöltés se. Csend van benne. Mérhetetlen, kimeríthetetlen biocsend, némi cukorral. Kínosan ügyeltem, hogy a fügét akkor szedjem, amikor a szomszédok nincsenek. Amikor üres az udvar, gyerekmentes, szülőmentes. Nem akartam az üvegbe zárni egy darabkáját sem a zajongó gyerekek vibrálásának és a szaftos gyümölcseim által közösen létrehozott rezonanciájának. Nem akartam sem magamnak, sem a növényeimnek befogni a túl közelről pulzáló jeleket a mennyei fügedzsem magvacskái közé, nehogy az üvegben induljon csírázásnak az elviselhetetlen gyereklárma, szétroppantva a befőttesüveg vastag falát. Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes. A zubogó massza illata hamar elárasztotta a konyhát, a nappalit, a nyitva felejtett ajtók mögötti szobákat. Belecsimpaszkodott a lágyan lengő függönyök leheletnyi szálaiba, hogy egy kis hintázás után a kinti szellőnek is bemutatkozhasson. Meglepte az ablak alatt kódorgó kutyát, akinek szaporán szimatoló orra hamar elárulta, ő is megkóstolná.
Az ősz sokáig a tenyerén hordozta a nap gyengülő sugarait. Ahogy a vénkisasszonyok ereje fogyott, úgy vette át a hatalmat az északi szél. Katonái minden bokorba, lombos fakoronába belefújták rezes dalukat. Hűvös leheletüktől a növények levetkőztek. Ruhájuk leterített halmokban vigyázta megannyi apró élet pihenését az udvar dermedt csendjében. Én egyre több ruhát vettem magamra, a kazán egyre mélyebben duruzsolt, az ablakokat csak szellőztetni nyitottam ki. A házban, az udvaron nyugalom honolt. Ám a kamra a nyári rendet már csak poros emlékezetében őrizte. A polcok rogyásig teltek a befőttek és lekvárok, dzsemek és savanyúságok tömkelegével. De jó volt rájuk nézni! Szépen feldíszítettem valamennyit, kockás vagy pöttyös sapkákat, kendőket kötöttem rájuk, és címkével ékesítettem. Öröm volt látni őket. Valamin megakadt a szemem. A legfelső polc hátsó sorában bújtak el a sodort madzagos kis üvegecskéim. Rögtön eszembe jutott a fügefa rezegve érő édes gyümölcse, ahogy a fán nőttek és nőttek és értek. Aztán én fügéről fügére palackoztam valamennyit gondosan ügyelve arra, hogy csak a nyugalom rezzenéstelen elegyeivel keveredhessenek. Most eljött az én időm. Lekaptam a tetejéről a legnagyobb üveget, és kéjesen tekerni kezdtem a kupakját. Számban összefutott a nyál, verejtékezni kezdtem. Gyorsan egy kanál után nyúltam, hadd kóstoljam rögvest, ahogy a kupak a kezemben marad. És ott maradt! A kanál könnyedén siklott a néhai fügék apró magvai között. A nagyobb gyümölcsdarabkák sem állították meg elszántan tolakodó lendületében. Amint feje megtelt, azonnal számhoz emeltem a végre beteljesülni látszó kóstolás reményében. Ebben a pillanatban harsogva özönleni kezdtek a szomszéd udvarra a vinnyogó gyerekek! Legalább tizenöten lepték el a szomszéd tenyérnyi kertjét. És sikítoztak és ordítoztak, jajgattak, veszekedtek, vonyítottak. Zsivajuk rátekeredett a kerítésre, a ház falára, a tetőre, a fákra, a kedves kis gyümölcsfáimra. Tekergőzött az udvarunk felett, míg meg nem találta az én gyönyörű, most viszont csupasz mediterrán fügefámat. Az iszonyú lárma ott fityegett az ég felé nyúló hosszú ágain, és rezgett vele együtt, úgy, ahogy a szél fütyülve fújta. Néhány kis nyamvadt nem érett be, ők összeaszódva ringtak a rátelepült zsivaj roppant súlya alatt.
A kóstolás nem maradt el. Az ablakhoz mentem. A széket a fa felé fordítottam és ölemben az üveg fügelekvárral, kezemben a hosszú nyelű kanállal mélán ízlelgetni kezdtem a vegyszer- és tartósítószer-, adalékanyag- és gyerekzsivajmentes biolekváromat, némi cukorral. Eszembe jutott a kutya, félretettem néhány falatot. Jövőre aszalni fogom, fügéről fügére.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.