Vártam a reggelt. Vártam a reggelt, hogy ideérjen. Addig elnézelődtem a sötétben. Ezt is nagyon szerettem. Igazi ajándék az ágy szélén ücsörögni a majdnem tövig húzott redőnyök előtt. Egészen jól ment. Régóta ez volt a dolgom. Egy ideig még a kórház vaságyán üldögéltem és ott vártam a városi reggel megérkezését. Jött is gyorsan és zajosan. Meghozta a villamos, a troli, a szirénák öklelő hangja és néhány veréb a párkányon csicseregve. Ott nem ért le a lábam. Csak lógott egész éjjel. Hátam mögött a csempézett fal, kettőnk közt a három párna, amit a nővér lopott nekem kedvesen éjszakára. Lóbáltam is, néha a szuszogások ütemére, máskor a hosszan elnyúló szellentésekhez találtam ki különböző bokatekerő mozdulatokat. Sosem unatkoztam. Az éjszaka mindig tartogatott izgalmakat. Hangos nyögések, tompa zuhanások, suhogó lelkek, ügyeletes orvosok, akik nem tudtak aludni és lábat lógatni sem. Sajnos. Mogorva reggel várt rájuk, aztán morcos nap, s nekem megérkezett az este, a lógatós. Az ágy szélén vártam a reggelt, a vas hűtötte a felső lábszáram, a ragacsos vas, festékkopottan. Aztán mikor hazajöttem, minden elhalkult. Itthon a csönd mögött tapogatóztam, füleltem a némuló világot. A saját ágyam szélén ültem éjszakánként. A talpam leért a földre, régi fakeretes, öreg ágyam nyekergett alattam minden éjen, ahogy igazgattam a füleimet a sötét felé. Egy idő után azt is hallottam, amit nem kellett volna. A szomszédok veszekedését, hogy a gyerek már megint nem ment suliba, a sógor monológját az udvaron arról, hogy tört el az órája és így már nem is kell neki, pedig milyen értékes volt. Hallottam az ablak előtt sündörgő gyerekek titkait, a kutyák vonyítását, mikor megverték őket. Az ellő tehén hosszú múját, mikor az utolsó erejével tolta magából elő a borját. És ezeket láttam is, mindet, a függönyön, a redőnyön, a falon keresztül, míg a talpamon támaszkodva ültem ágyam szélén türelmesen, és közben arra vágytam, hogy újra horgászhassak. De a hasamon lévő seb nagyon lassan akart összeforrni. Gondolatban sokszor végigvettem a nagy fogásaimat, a hatalmas pontyot, ami nem fért a gyerekkádba, az amurt, amit alig bírtam el, az angolnákat, amelyek úgy tekergőztek nyúzás közben, mintha az lett volna a kötelességük. És csak ültem a padlón pihentetve lábaimat, gyakoroltam az ülést, hogy majd pecázás közben ne fáradjak el a sok üléstől. Aztán a fiam egy végigült éjszaka után korán reggel beültetett a Zsigájába és kivitt a folyópartra. Ott vártak a haverjai. A sekély vízbe tették a horgászszékemet, engem bele és ültem. Ültem az áhított székemben, talpam a folyó sóderéig ért. Rendes srácok, sört is hoztak. Menteset. Hűs volt a víz, mint a vaságy oldala. És végre ott ülhettem, ahol akartam. Vízbe ért a lábam, talpam a sóderen. Itt nem lóbáltam. A víz lóbált engem, ahogy a hullámok szaporáztak körülöttem. Néha kis halak is körém úsztak, aztán elunták. Hallgattam a vizet, a szelet, a hullámokat, a srácokat. A kényelmes székembe sokszor elhoztak azután is, majdnem minden végigült éjszaka után. Aztán meggyógyultam. Nem akartam már ülni. Sehol. Sem az ágyon, sem a székemen. Nem akartam hallgatni a csendet és a csend mögé sem akartam hallani. Csak azt akartam, amit mások is. Megverni a kutyát, új órát venni, mérgelődni a gyerek miatt, hogy nem tanul. Egyszer kimentem horgászni, de egy harcsa elvitte a botom. Nem nekem való már az ücsörgés. Helyette egy tehén bőg reggelente. Állva fejem, vagy inkább hajolva, hisz már végigalszom az éjszakát. Nem bánt a csend, nem fülelek, nem ülök. Fekszem és alszom. És a reggel így is eljön, ha nem várom, és nem ülöm végig az éjszakát az ágyam szélén…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)
Öt óra, még fenn a nap. Napszám után még senki nem megy haza azonnal, téblábolnak kicsit, élvezik, hogy szabadok. Addig sem kell újabb munkába fogni. A többieknek csak kötöttséget, állandó háztáji tevést-vevést jelent az otthon. Neki nem, őt nem várja senki. Az átizzadt inget jólesően megfújja egy-egy szellő, leveti, cigarettára gyújt. Nyakán, vállán a déli nap heve.
A ház a világ közepén állt. Egészen pontosan a Közép utca közepén, amelyről soha senki nem tudta megnyugtatóan elmondani, miért éppen Közép a neve. Mert hogy semminek a közepén nem volt. Ha így lett volna, a mellette lévőt Szélsőnek vagy Jobboldalinak hívják, ehhez képest Lakatos meg Füzes meg Templom utca volt a környéken. Nem lehet hát másképp: a világ közepének kell ott lennie.
Egy kis, régi utcában lakom, ahová épp csak beszűrődik a környező nagy forgalmú utcák zaja. Golyó lyuggatta, néhol omladozó, de még mindig lenyűgöző, enyészetükben is előkelő épületek sorakoznak kétoldalt. És mindegyikre egymás után, csöndes meghittségben bájos kis erkélyek simulnak. Nekem is van erkélyem, és nagyon szeretem, már első héten beültettem kövirózsával és varjúhájjal – a muskátlit sajnos nem kedvelem.
Manapság nagyon trendi kiüríteni az életterünket: különböző módszerek vannak arra, milyen módon szelektáljuk a minket körülvevő tárgyakat, a szekrényünk tartalmát, a polcokon sorakozó semmiségeket, de akár a könyveket is. Több tér, több fény = harmónia, rend, boldogság. Aljas ígéret ez, mert ha tévedünk, nem lehet meg nem történtté tenni.
Önkéntes karanténomba vonulásom után nem sokkal már túl szűknek éreztem a négyfalú bezártságot, s ekkor történt, hogy a könyvek társasága mellett egyre gyakrabban hajtogattam fel Yamaha zongorám fedelét. Yamaha a nagyvárosi lét ikonja. Bérházdizájner. Ezt akkor érzem leginkább, amikor Bachot játszom. Valamiért olyan idegenül hangzik rajta a Kétszólamú invenció, de ha a csembalóhangszínre állítom, akkor máris évszázadokat lépkedek vissza az időben, és rizsporos halántékkal hallgatom az ujjaim közül kirepülő hangokat.
„Nagy baj van abból, ha a szegény ember gyereke valaki akar lenni”, olvastam valahol, és nyomban magamra ismertem a mondatban. Ne is akarj soha valaki lenni, fiam, simogatta meg kérges kubikostenyerével kopasz fejemet apám, amikor felolvastam a mondatot neki, legyél te csak, mondjuk, egy tanító. Tanító, húztam el a fejemet, hát a tanító az nem valaki? Apám hümmögött. A tanító az valaki, fiam, de mégsem akkora valaki, hogy ne lehetne belőled is olyasmi.
Az álmatlan éjszakákon próbáltam magyarázatot keresni mostoha sorsomra. Miért kerültem taccsvonalon kívülre? Hol hibáztam? Mit rontottam el? Vádolhatom-e magam mindezért? Furcsa, de nem éreztem gyűlöletet senki iránt, nem forrt bennem csendes bosszú. Mit is tehetnék?
A letűnő világ gyönyörű balladája viszont mégsem zsánerkép, hanem egy mély empátiával átélt élethelyzet, és minden dekadenciája ellenére valamiféle előremutató optimizmust hordoz. Talán nótaként is épp ezért tudott annyira népszerűvé válni: a fokosát forgató ősz betyár ünnepi vacsorája jövőt ígér, annak a társadalmi rétegnek – sőt, rétegeknek – az újra feltámadását, amelynek történelmi hivatásában a szerző hinni tud.
Az utolsó mentsváram az otthonról hozott kaja: a „borkánban lesütött hús” kenegette a lelkemet, az alufóliába csomagolt bécsi szeletek hozzám bújtak, a nejlonzacskóban gömbölyödő fasírtok átöleltek, a házi kenyér megnevettetett. Ezt követték az utálatos böjtös időszakok, a fertőtlenítőszagú menzás kaják, inox edényekben, műanyag tálcán.