Vártam a reggelt. Vártam a reggelt, hogy ideérjen. Addig elnézelődtem a sötétben. Ezt is nagyon szerettem. Igazi ajándék az ágy szélén ücsörögni a majdnem tövig húzott redőnyök előtt. Egészen jól ment. Régóta ez volt a dolgom. Egy ideig még a kórház vaságyán üldögéltem és ott vártam a városi reggel megérkezését. Jött is gyorsan és zajosan. Meghozta a villamos, a troli, a szirénák öklelő hangja és néhány veréb a párkányon csicseregve. Ott nem ért le a lábam. Csak lógott egész éjjel. Hátam mögött a csempézett fal, kettőnk közt a három párna, amit a nővér lopott nekem kedvesen éjszakára. Lóbáltam is, néha a szuszogások ütemére, máskor a hosszan elnyúló szellentésekhez találtam ki különböző bokatekerő mozdulatokat. Sosem unatkoztam. Az éjszaka mindig tartogatott izgalmakat. Hangos nyögések, tompa zuhanások, suhogó lelkek, ügyeletes orvosok, akik nem tudtak aludni és lábat lógatni sem. Sajnos. Mogorva reggel várt rájuk, aztán morcos nap, s nekem megérkezett az este, a lógatós. Az ágy szélén vártam a reggelt, a vas hűtötte a felső lábszáram, a ragacsos vas, festékkopottan. Aztán mikor hazajöttem, minden elhalkult. Itthon a csönd mögött tapogatóztam, füleltem a némuló világot. A saját ágyam szélén ültem éjszakánként. A talpam leért a földre, régi fakeretes, öreg ágyam nyekergett alattam minden éjen, ahogy igazgattam a füleimet a sötét felé. Egy idő után azt is hallottam, amit nem kellett volna. A szomszédok veszekedését, hogy a gyerek már megint nem ment suliba, a sógor monológját az udvaron arról, hogy tört el az órája és így már nem is kell neki, pedig milyen értékes volt. Hallottam az ablak előtt sündörgő gyerekek titkait, a kutyák vonyítását, mikor megverték őket. Az ellő tehén hosszú múját, mikor az utolsó erejével tolta magából elő a borját. És ezeket láttam is, mindet, a függönyön, a redőnyön, a falon keresztül, míg a talpamon támaszkodva ültem ágyam szélén türelmesen, és közben arra vágytam, hogy újra horgászhassak. De a hasamon lévő seb nagyon lassan akart összeforrni. Gondolatban sokszor végigvettem a nagy fogásaimat, a hatalmas pontyot, ami nem fért a gyerekkádba, az amurt, amit alig bírtam el, az angolnákat, amelyek úgy tekergőztek nyúzás közben, mintha az lett volna a kötelességük. És csak ültem a padlón pihentetve lábaimat, gyakoroltam az ülést, hogy majd pecázás közben ne fáradjak el a sok üléstől. Aztán a fiam egy végigült éjszaka után korán reggel beültetett a Zsigájába és kivitt a folyópartra. Ott vártak a haverjai. A sekély vízbe tették a horgászszékemet, engem bele és ültem. Ültem az áhított székemben, talpam a folyó sóderéig ért. Rendes srácok, sört is hoztak. Menteset. Hűs volt a víz, mint a vaságy oldala. És végre ott ülhettem, ahol akartam. Vízbe ért a lábam, talpam a sóderen. Itt nem lóbáltam. A víz lóbált engem, ahogy a hullámok szaporáztak körülöttem. Néha kis halak is körém úsztak, aztán elunták. Hallgattam a vizet, a szelet, a hullámokat, a srácokat. A kényelmes székembe sokszor elhoztak azután is, majdnem minden végigült éjszaka után. Aztán meggyógyultam. Nem akartam már ülni. Sehol. Sem az ágyon, sem a székemen. Nem akartam hallgatni a csendet és a csend mögé sem akartam hallani. Csak azt akartam, amit mások is. Megverni a kutyát, új órát venni, mérgelődni a gyerek miatt, hogy nem tanul. Egyszer kimentem horgászni, de egy harcsa elvitte a botom. Nem nekem való már az ücsörgés. Helyette egy tehén bőg reggelente. Állva fejem, vagy inkább hajolva, hisz már végigalszom az éjszakát. Nem bánt a csend, nem fülelek, nem ülök. Fekszem és alszom. És a reggel így is eljön, ha nem várom, és nem ülöm végig az éjszakát az ágyam szélén…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.