Veczán Zoltán: Fegyelem

2020. július 06., 07:10
A. Tóth Sándor rajza

Történt egyszer, hogy notórius késő barátom óraadást vállalt egykori egyetemünkön. Tette ezt nem az állással járó fél véka ezüstért, fél véka aranyért, de nem is a szép szüzek és okos ifjak csodáló tekintetéért, hanem mert nemes szívéből nem pergett még ki a hála igazgyöngye. Úgy érezte, tartozik ezzel alma materének, ha már neki diplomát adott a kezébe az Úr Pesten, úgy, hogy – számos egyéb vétkei mellett – az első órákról szinte mindig késett vagy hiányzott, gyakran csak szünetben találkoztunk vele az egyetemi büfében.

Hagyománytiszteletből hát ezúttal is itt ültünk le egy nosztalgiapresszóra, amelynek minősége bárhol máshol sértésszámba ment volna. Asztalunk szigete körül zsizsegő kamaszfolyam hömpölygött, barátom pedig felvillanyozva mesélt arról, milyen a katedra túloldalán.

– Tisztelnek – mondta, áhítattal magába szippantva a forró, zaccízű lötty virágföldszagú aromáját. Végigfuttattam rajta tekintetem; ápolt, vöröses szakállával, fekete keretes szemüvegével és zakójával valóban egészen tanárúri jelenség volt, szöges ellentéte annak, ahogyan én ismertem borzas-szétszórt személyiségét. Kiélvezte arcomon a döbbenetet, majd kimondatlan kérdésemre rávágta:

– Fegyelem. A fegyelem a kulcsa mindennek. – Hangja katonásan pattogott, keze önkéntelen szorításában ropogott az olcsó műanyag pohár. – Először is leszámoltam az óra közbeni dumálással, evéssel. A hallgató vagy figyel, vagy kimegy. Ez a szabály – szögezte le, és úgy húzta ki magát, mintha ő lenne a Rend, a büntető törvénykönyv és a derékszög egymaga. Közben valósággal fürdött csodálkozó tekintetemben, amely előtt végigpergett minden tanórai disznósága. Persze mi sem voltunk angyalok, de egyértelműen ő járt élen a tanár tiszteletlen kommentálása, a könyvbástyák mögötti bőséges reggelik, vagy a szalonspicces óralátogatások versenyében.

– Szóval rablóból pandúr lettél – összegeztem egy korty fekete rettenet után, mert már nem bírtam tovább elviselni az önelégült vigyort a képén.

– Mondhatjuk így is – engedte meg kegyesen, majd előredőlt a recsegő hajlítottfa széken. Bizalmasan hozzátette: – Következetesség. Ez a másik. Ha közlöm a félév elején, hogy mi a határideje egy beadandónak, hiába nyünnyögnek nekem, hogy dolguk volt, meg betegek voltak, és mindjárt küldik, meg minden. Nálam ilyen nincs! – emelte fel ujját. – Ha hétfő éjfél a határidő, akkor hétfő éjfél! – Csendőri fény csillant a szemében, Ráday Gedeon kakastollas árnyéka vetült a falra. Előttem meg némafilmként peregtek a képek azokról az időkről, amikor ő szerzett felülmúlhatatlan rutint a megkésett dolgozatai visszadátumozásában.

– Pontosság – bökte ki végül. – Ha én a világ végéről itt tudok lenni nyolc harmincra, akkor ezt a kedves hallgatóktól is elvárom. – Arca felderült. – Képzeld, már az első órán megtörtem a legnagyobb gazembert. Volt pofája húsz perc késéssel beesni. Azt mondja, „elnézést”, és már ülne le. Erre én mondom neki, de így – ez már inkább inkvizítori póz volt –: „A későn érkezett úriember legyen szíves, jöjjön ide. Van itt számára egy ajándék!”

– Ajándék? – éreztem, hogy itt valami isteni igazságtétel következik. Jött is.

– Ugyanezt kérdezte a pocok! – nevetett. – Hát közöltem vele: „Igen, ajándék: itt a jelenléti ív, írja alá. Ez egy szeminárium: a jövőben tizenöt percnél több késést nem fogok tolerálni.” Te, ez odajött, aláírta, még motyogott is valami bocsánatkérés-félét, meg hogy késett a busza, én meg nem is szóltam, csak egy szemvillanással a helyére küldtem – kuncogott, s elégedetten hörpintett a langyos méregből.

Hallgattunk. Néztem a tekintélyjelmezében ficánkoló, befutott embert. Néha odaköszönt neki egy-egy diák, ő méltósággal biccentve fogadta a hódolatot.

– Ez azért nem semmi, öregem, ahhoz képest, ahonnan indultál – szólaltam meg végül. – Okítod a hallgatókat, fegyelmet tartasz és még következetes is vagy. Nem rossz.

– Így van – dőlt hátra, de némi enyhe feszültség szökött a hangjába, ahogy megakadt a szeme egy diákcsoporton. Szájához emelte a hűlt löttyöt és elfintorodott.

– Te, ez még rosszabb, mint a mi időnkben – vetette oda, de azért még egyet húzott belőle.

Két fiatalember lépett az asztalunkhoz a bandából. Barátom végigmérte őket gördeszkás cipőjüktől a fültágítójukig.

– Jó napot kívánok, tanár úr! – köszönt mímelt illendőséggel a magasabbik.

– Jó napot, urak. No mi az, kidobónak álltak egy cukrászdába? – biccentett kissé erőltetett nevetéssel rózsaszín egyenpólójuk felé. A fiúk elengedték a fülük mellett a megjegyzést, de az alacsonyabbik sötét, szakállpelyhes arcára pimasz farkasvigyor ült ki. Most ő szólalt meg. – Csak azt szerettük volna kérdezni, hogy a tanár úr hol volt az órán? Mert néztük a négyszázötösben meg a gépteremben is, de nem találtuk.

– Igen, nos, sajnos egy váratlan értekezlet miatt csak most értem ide – feszengett cimborám.

A kölyökfarkas folytatta.

– Tanár úr, én viszont következő órán nem tudok majd itt lenni. – Megnyomta a „viszont”-ot. – Családi okokból.

– Jól van, mivel előre szólt, nem számít bele a keretbe.

– És sajnos én sem – vágta rá a magas.

– Persze, persze. De ebből nem csinálunk rendszert! – kaparászta össze tanári méltósága cserepeit. A két lókötő vigyorogva távozott, nem is köszöntek.

Barátom egész apróra zsugorodott. Lassan, nehézkesen rám emelte a tekintetét, és felsóhajtott.

– Nos, igen, késtem. Az óra végére értem volna ide, akkor meg már inkább leültem itt kint – koccantotta az asztalra az üres poharat. – De hát te is tudod, milyen ez. Szét van verve a város, nem jár a metró, alig lehet közlekedni. Kész katasztrófa.

– Hogyne – bólogattam, visszafogva a kikívánkozó kaján mosolyt. – Kész katasztrófa.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 4-i számában.)