Acsai Roland: Alexandrinok

NEHÉZ LEVÉL

 A fészek őszi ágon,    nincs nála üresebb.

A szárnyasok helyett    repülnek levelek.

Lehullanak ma-holnap,    hová futott a járda,

a földre hullanának    Ligetnek új sarába.

De mennyit jártam itt rég,    te jó Isten, de mennyit!

Sok évvel ezelőtt,    erre bóklászva estig.

A kislányom meg én,    lazán nyakamba vettem,

ha fárasztotta séta,    s szakadt a hó hidegben.

Levél, ha itt kavargott,    s fehéren nyárfavatta,

az ég derült-borult,    mi ott mentünk alatta,        

a lánya és az apja…  Már negyvenhét leszek,

ő meg bizony tizennégy,    a száz emlék befed.

De más lehettem akkor!    Vagy nem is annyira.

Mögöttem és előttem    akadt még pár hiba.

Megint itt lépek újra,    nem változtak a fák,

a szél is ugyanúgy fúj,    hasonlón lép a láb.  

A gyors idők vize     folyókon így lefolyhat,

sodorva még magával    a régit és az újat.  

Novemberét a szél majd     a télbe fúja mégis,

levél nehéz tanát,    az újat és a régit.

 ABBÁZIA

 Abbáziában a    kövekre ráfeküdtünk,

sütött a nap le ránk,    repült sirály felettünk.

Medúza lett a felhő,    az égi víz apátja,

kagylókolostor is    borult a törpe rákra.

A nászutunk el ott telt,    te messzire beúsztál,

de vártam rád a parton,    ha csapkodott a hullám,

ahol századelő    sirályai repültek,

kiszállva régi képről,    fehéren, mint az ünnep.

Egy évre rá Johanna,    a lányunk született,

nyomát hasadra vésték,    a kis, fehér heget.

Öt éve már, hogy együtt,    öt éve épp idén,

tükörképünk lebeghet    az Adria vizén.

LEG

Ezüstbe vont november,    a ködje fólia,

levélnek mind a fákról    le kell ma hullnia,

patak patakzik oldalt,    mögöttünk óvoda,

a szél most épp alig fúj,    elsuttogott ima,

őszvégi délutánban    a járdán, mely sima,

jövünk mi vissza ketten,    Johanna és apa,

nyakamban ülve hordom,    legédesebb iga.