Acsai Roland: Öt szonett

2021. szeptember 17., 07:43
Részegh Botond alkotása

LESZ UGYANAZ MAJD

(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./1)

 

A szélben toltam kint babakocsit ma,

a játszótérre menve ki megint,

ezen a napon is szokás szerint.

Ragadt kerékre rá sokágnyi szirma

 

a tavasznak hívott időnek, égnek.

Mi egy nap? Mennyire fontos nekünk,

vagy mennyire fontos másnak, letűnt

koroknak, időknek, napokra éjnek?

 

Mi benne a lényeg? Mi is, de tényleg?

Az unokáink ebből mit tudnak majd?

Csak annyit, amennyit testről a lélek,

 

lépésünkről tudhat ma az az aszfalt.

Varjú szemében a világ, az élet.

Mi ugyanaz volt, az lesz ugyanaz majd.

 

  

HÓRA HULLNA MÉG

(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./2)

 

Először állni téli földre. Nézni

fogyó napot veled, vadászlesét,

az űrbe festett tájnak más helyét.

A kis házból talán ő maga lép ki,

 

aki akkor még élt… Ha visszanéz

a szem, ezt látja, száj ma ezt beszéli.

Ott állt az erdő száz akáca és mi.

Kezünkben boldogság, jó pár marék.

 

Azóta több telünk eltelt, sokévnyi,

de nem vagyunk öregek még azért.

A lányunk felmenők arcát idézi,

 

szőke hajába túrhat már a kéz.

A hóvirág kinyílik újra. Szép, mi?

Fehér szirom a hóra hullna még.

 

 

ELSEPERT FELETTE

(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./3)

 

Levágott fél libaszárnnyal seperte

mamám az udvarát, miként ha fél

angyalszárnnyal seperte volna. Szél

se rebbenőben kint ma és semerre.

 

Ki tudja, hogy miért jutott eszembe

ez? Múlt sötét egén a holdkaréj,

meg más ez-az. Hibázni kezd az éj.

Az ember önmagával nézne szembe.

 

Olyan az egész, mintha filmje lenne,

de térni vissza más korába fél,

egy ház mögé, ahol talált egér

 

lapult a kis tenyérben és remegte

a ritmusát az ősi rettegés,

s az angyali szárny elsepert felette.

 

 

AMIT FELEJT, AMIT TUD

(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./4.)

 

A nászutunk a tengerpartra, persze.

Fiume templomába még elég

időnk maradt beülni és kevés.

Abbáziában ért megint az este,

 

de Duinóba nem mentünk be végül.

Szlovéniában lágy medúza és

fehér habok fogadtak, míg a réz-

színűre festett alkonyat bekékült.

 

Pár év azóta eltelt. Így a jó.

Apró kacsa teperne, kis hajó,

a patakban. A képe tengerig fut.

 

A partra állva látni őt ma még.

Homályosodna élesből a kép.

Fakítaná, amit felejt, amit tud.

  

PORSZEM ÍRISZÉN

(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./5.)

 

Az úton szarvasok szökellnek át,

az autók előtt viszik agancsuk.

Bagoly köt a sötéttel esti alkut.

Ne csapjon zajt, a róka most vigyáz.

 

A csíkos borz megint az éjszakás.

A lovakat az istállóba hajtjuk.

A macskáknak valami tej ma csak jut.

A szentjánosbogárka szárnya láng.

 

Az estről nappal írok most. Bevallom.

Akárha veled ott lennék ma én

vidéken, ám nem igaz ez se. Pardon.

 

Ez a vers itt egy budapesti mém.

De, mint az élet, egy kicsit se random.

Szivárványt látni porszem íriszén.