A névről
Régen, aki nem tudott írni,
egy kereszttel
helyettesítette a nevét:
egy kitárt szárnyú madárral,
egy széttárt karú emberrel,
egy napon sütkérező szitakötővel,
egy hajóárbóccal,
a kereszt alakú Hattyú csillagképpel,
két egymásra tett gabonakévével,
egy célkereszttel,
(amivel a legjobb mesterlövész,
az ég, egyenesen a szívedbe talál),
két egymással találkozó úttal,
egy összeadásjellel,
mert a kereszt ad össze
embert az éggel, eget a földdel.
Ez volt az igazi keresztnév.
Régen, aki nem tudott írni,
a neve helyett egy keresztet rajzolt,
Pedig nem ő helyettesítette
a nevét egy kereszttel,
hanem mi helyettesítjük
nevünkkel a keresztet.
Régen, aki nem tudta leírni a nevét,
valójában sokkal pontosabban
írta le, mint az, aki le tudta írni:
egy kereszt,
ennyi mindenki neve,
ez a neved.
Hiányos rekviem
Ez a vers szóljon nekik,
a régi kutyáknak, macskáknak, madaraknak,
amik már nincsenek itt,
amik mellettem éltek, és haltak.
Voltak neveik,
vagy még mindig vannak.
Topi, Micó, Mini, Argosz…
Színes tollak és szürke bundák,
fogak, csőrök, karmok.
Lemérheted rajtuk a hűség súlyát,
vagy csak lemérhetted, sajnos.
Már a múlhatatlant múlják.
Hogy örültek, ha meghallották hangod.
A kutyák feléd futottak,
megnyalták kezed, mint hullámok a partot.
Túl nagy kontraszt,
hogy itt voltatok, és már nem vagytok.
Hiányos mondat.
Se állítmány, se alany,
se nem, se igen.
se volt, se van:
Ez egy megkésett, hiányos rekviem.
Puskázás
Álltunk valamelyik utca
sarkán, hol máshol,
mint Abonyban,
és egyikünk sem tudta,
hol van,
és mit mondjon,
ha a száj a szívnek nem tolmácsol
folyton.
A tenyeremen tollal írt, romantikus szavak.
Ez volt a puska.
Lehettem vagy hatodikos,
a lány meg ötödikes.
Nem titok.
Hazakísértem, direkt.
A gyerekkor azóta
odavan,
ám a szív még mindig mondja,
de most már neked,
aki itt vagy,
és nem kell puskáznom sem hozzá,
nem is lehet,
mert a tenyerembe írtak –
te vagy a sorsvonalam.
(Karantének)
Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak.