Éosz könnye
Hegyek borulnak. Csendjeikre omlok.
E zúzalékos csend magába morzsol.
Veled magam. Mint elhagyott bolondok,
egymást ölelve várunk mást a sorstól.
Mint kő alatt a fészekben ragadt sas,
reményünk fújtat, szinte fáj a fülnek.
Ha itt maradsz a vész sem oly hatalmas.
Az összetartozások újjászülnek.
S a perc, amit szorítunk félve, égve,
amíg az ösztön szívverésbe gyúrja.
De nemsokára itt az éjnek vége,
és Éosz könnye ébreszt minket újra.
Tükör
Káprázatokban múló életek
tükörszobáit járod sápatag,
a foncsorok ezüstje fényt pereg,
itt átszivárgó álmok játszanak.
Amerre indulsz, ott leszek veled,
akár a boldog percbe zárt pokol,
s amíg e véges-végtelen terek
között magaddal is találkozol.
Szívre feszül
Borzos az éjjel, szárnyakat ácsol lenge ruhában.
Szárnyakat ácsol, álmait írja sárga papírra
szenvtelenül.
Nem süt a Hold már, fénytelen égen éteri fátyol.
Fénytelen égen csillagot pótol két deci óbor
így, egyedül.
Múltba hajózó tintapacákban fürdik egy érzés.
Tintapacákban senyved a tollam, dől dala holtan,
s megfeketül.
Hajlik az éjjel, tér fala görbül, mint a fa ága.
Tér fala görbül, vélem az árva önmagam árnya
szembekerül.
Tűnj el előlem! – gyönge a szárnyam, veszti a tempót.
Törve a szárnyam, ördögi mámor, mint suta vándor,
elmenekül.
Hallgat az elmém, hangtalan eltölt síri magánya,
hangtalan eltölt, s bennem a csendje álmokat keltve
szívre feszül.