B. Mihály Csilla: Éosz könnye - versek

2022. április 30., 08:30
Incze Mózes: Esszencia (100 × 120 cm, 2020)

Éosz könnye

Hegyek borulnak. Csendjeikre omlok.
E zúzalékos csend magába morzsol.
Veled magam. Mint elhagyott bolondok,
egymást ölelve várunk mást a sorstól.

Mint kő alatt a fészekben ragadt sas,
reményünk fújtat, szinte fáj a fülnek.
Ha itt maradsz a vész sem oly hatalmas.
Az összetartozások újjászülnek.

S a perc, amit szorítunk félve, égve,
amíg az ösztön szívverésbe gyúrja.
De nemsokára itt az éjnek vége,
és Éosz könnye ébreszt minket újra.

 

Tükör

Káprázatokban múló életek
tükörszobáit járod sápatag,
a foncsorok ezüstje fényt pereg,
itt átszivárgó álmok játszanak.

Amerre indulsz, ott leszek veled,
akár a boldog percbe zárt pokol,
s amíg e véges-végtelen terek
között magaddal is találkozol.

 

Szívre feszül

Borzos az éjjel, szárnyakat ácsol lenge ruhában.
Szárnyakat ácsol, álmait írja sárga papírra
szenvtelenül.

Nem süt a Hold már, fénytelen égen éteri fátyol.
Fénytelen égen csillagot pótol két deci óbor
így, egyedül.

Múltba hajózó tintapacákban fürdik egy érzés.
Tintapacákban senyved a tollam, dől dala holtan,
s megfeketül.

Hajlik az éjjel, tér fala görbül, mint a fa ága.
Tér fala görbül, vélem az árva önmagam árnya
szembekerül.
Tűnj el előlem! – gyönge a szárnyam, veszti a tempót.
Törve a szárnyam, ördögi mámor, mint suta vándor,
elmenekül.

Hallgat az elmém, hangtalan eltölt síri magánya,
hangtalan eltölt, s bennem a csendje álmokat keltve
szívre feszül.