B. Mihály Csilla: Versek

2021. május 01., 07:40
Sipos Sándor: Idle no more (2011)

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

Az ebéd

Magadra zártál minden ajtót,
halott, halott a csend belül,
kibomlik, lebben tört-fehéren,
akár az abrosz, szétterül.
Anyám a ráncokat simítja,
sír, mert apánk már nincsen itt,
térül-fordul s a félhomályban
elénk teríti könnyeit.
Kanálzörgésbe fúl a mondat,
hamvát a számban forgatom,
nehéz rögökként hull a morzsa,
járunk a friss halottakon.
Ezüstös porcelánharangok
dalát szívemre rácsukom,
ebédet költünk éji órán,
s apánk benéz a kulcslyukon.

 

Cérnafűzött

Lábujjhegyen magasra érek,
szemem motozni vágy a napban;
papírkosárba gyűrt remények
kicsorgó vére marja talpam.

Jobb lenne létrafokra állni?
Ott majd suhogva körbelengnek
világos, fényes cédulái
a cérnafűzött végtelennek.

Ha ülni tudnék, lenne székem,
de nekem állni, nyúlni kell még,
mielőtt Isten ujja szétken,
s tükörre száradt mocska lennék.

 

Csörgő sipkával

Közömbös, és a csókra lusta,
olcsó parfümje, krémje, rúzsa,
kiégett, utcaszéli szajha
régóta már a múzsa.

Körötte csörgősipkát öltő,
betépve forgó, és üvöltő
ricsajra, zajra ropja táncát
régóta már a költő.

Hajh, mit várhatna így a nemzet,
ha kancsi trollt és krampuszt nemzett,
mert ördöggel cicázott.

Hol vagy te, Múzsa, Költő, Férfi?
Jó lenne végre számonkérni,
az elfajzott világot.

Jánosházy György azonos című verse nyomán

 

Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

 


Palackposta


Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

 

Örök vasárnapok
Az én apámnak meghasadt a szíve,
nyomták a felgyűlt, karcos bánatok,
hanyatt feküdt a nyirkos deszkaívre;
ti jöttetek, s föléje álltatok.

Az én apámnak csukva volt a szája,
de esküszöm, hogy halkan énekelt,
és úgy éreztem, közben szinte várja,
terítsem rá az éjsötét lepelt.

Utolsó csókom, hogy majd megtaláljam,
azóta jelként homlokán ragyog,
mint csillagfény a téli éjszakában,
mint égbe zárt örök vasárnapok.

 

Alföldi július


Tűzaranyba vonva
ring a szilfa lombja,
rekkenő a csend itt.
Rókalepke röppen,
révedő körökben
fényharangot csendít.

Rezge álmaimra,
mintha már ma hívna,
ajtót tár a messze.
Őz-szelíd a vágyam,
nádas ingoványban
jár a mába veszve.

Reng a Nap dagadva,
mint egy sárga labda
gördül át az égen,
s mintha mégse fájna,
port hevít a tájba
puszta létezésem.

Legnézettebb
2021. szeptember 24., 08:20
2021. szeptember 22., 08:04
2021. szeptember 26., 09:20
2021. szeptember 24., 02:40
2021. szeptember 21., 07:53
2021. szeptember 23., 11:23