B. Tóth Klára: Versek

2020. szeptember 28., 10:55
A. Tóth Sándor rajza

Égre rajzolt hullámok

Korga György festőművésznek, odaátra.

 

Megvettetek egy elhanyagolt házat, az akácfák

ágai közé akadt rongyokat, nejlonzacskókat csattogva

lobogtatta a szél, már messziről integettek a réven

közeledő turistáknak, mintegy csúfolódva:

na látjátok, ez is Kisoroszi… A messziről jött

ember nem tudta, micsoda emberi dráma, mélységes

szenvedés volt mögötte, szélütött beteg kínlódott itt

évekig – de ti megláttátok a lehetőséget az öreg

portában, hatalmas munkával különleges

művészotthont varázsoltatok belőle, elhordtátok

a hosszú évek alatt felhalmozott szemetet,

az üvegszilánkokkal, cserépdarabokkal szennyezett,

terméketlen földet termőre cseréltétek, kivágtátok

az átláthatatlan bozótot, mint a Csipkerózsikában,

mert letelt a százéves átok szegény házon, eljött

a megváltás ideje, kitárult a horizont, fantasztikus

kilátást nyertetek a Dunakanyarra. Alkotó embernek

a látvány állandó inspiráció. A folyamatosan mozgó,

hatalmas víztömeg, ahol mindig történik valami

dráma, vagy amikor szélcsendben tükörré válik

és levetítődik az égbolt felhőivel, kondenzcsíkjaival,

villózó fénynyalábjaival – folyamatos művészi

feltöltődést jelent, a vízfelszínről leolvasható

a környező világ. Magas kőfalatok alatt a rév

összeköti a két partot, szemben a Visegrádi-hegység

csúcsai, völgyei hullámzanak, mintegy sormintaként

égre rajzolva a lent gomolygó folyó hullámait.

 

Amikor a halálos kór levett a lábadról, egyre

fogyott az erőd, kint feküdtél a kerti nyugágyon,

nézted a Dunán tükröződő felhőket, ahogy

átpréselődik rajtuk a fény. Talán megérintett

annak a másik világnak a perspektívája,

ahogy a víztükörről leolvastad az ég üzenetét.

 

2019. márc. 30. 

 

 

Lúdas Laci

Deák-Sárosi László születésének 50. évfordulójára,

amikor elkészült a Libás Matyi CD-je.

 

Hajdann egy faluban valahol, tán itt vala Pesten,

Rákosnál, Palotán, jó szerrel ez jut eszembe.

Már tsak elég az, hogy: vólt hajdann egy Müvelő Ház,

Tóth Lajos ott ada helyt versben felszólani nékünk,

merthogy a jó Adamik Mester csapatunk szerzette,

lásd, csupa költőfélét, Györgyit, Klárit, a Lúdas

Lászlót hozzá, az, ki a’ doctori oskolakurzus

végett járt ki az Eötvös sztrítre a bölcseletért is,

és a barátságért, rémlik, RIM lett a csoport, és

kezdé írni az ókori formát, hexametert is,

pentametert, sőt szapphóit, alkaioszi strófát.

Lúdas Lászlónk, merthogy a szorgos munka fejében

nyáron a' billentyűzetet úgy tsapkodta nap estig,

főnöke zsémbelt, ám ha’ száraz falra marokkal
borsót hintett vólna, szitok, motsok és a’ hurítás
annyit tett Lacinak, csak dolgoza hűen a gépen,

írta a historiás dalokat s a szonettkoszorúkat,

már pedig az, mit feltett ő furfangos eszébe,
azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;

ámde a lúdak fellázadván áttotyogának

jó Fazekastól ím a deákos versi szövetbe,

s ott a Libás nevet úgy pottyantották az ölébe.

– Jó lesz – mondá, és megirá új hexameternek,

megcsavarintva, a hőst tévén Döbrőgi fiává,

őt verik össze, de háromszor, mert átveri népét…

Fordulatos szatirája a gúny, humor áradatával

most zene szárnyán adja elő a Libás Matyi sorsát.

 

 2019. okt. 22.

 

 

Vászonvilág

 Sváby Lajos képeiről

 

A kiállítóterem harsány, mint egy

szabadstrand. Nem a nézők, a festett

alakok harsogása hallatszik. Izzadság- és

napolajszagúak, rúzsos szájak kiabálnak,

perlekednek, ajkak cuppognak húsosan,

fogsorok virítanak vakító fehéren,

csattogásuk kihallatszik a len rostjai közül,

a mimika az arcizmok folyamatos mozgásával

változik, le lehet olvasni, mire gondol

a szereplő. Máskor akkorát hahotáznak,

hogy belezeng a környék, vagy gúnyosan

mosolyognak, kritikusan felemelik

szemöldöküket. (Érzed, ez neked szól…)

A táj is lüktet és pulzál mögöttük, a Duna

vize habzik-fodrozódik, az eseményeknek

keretet ad a folyamatos áramlás.

A felhők vad gomolygását a víztükörből

visszakacsintja tükörképük.

 

A festéktubusokból elindulnak a lenolajban

oldott pigmentek, krómsárgák, kadmium-

vörösek, ultramarinok, króm-oxid-zöldek

öntörvényűen rendezkednek be ebben

a vászonvilágban, csúszkálnak egymáson,

kedvükre keverednek, otthonosan alakítják

magukat. A menet közben kialakuló formák

folyamatos mozgásban vannak, mint egy

animációs filmen, míg végül létrehozza

magát a történés. Innentől diktál a kép.

A festmény a tubusfogságból kiszabadult

színek önfeledt erejével látszólag e világi

témáktól harsog, a mindennapokat teríti

elénk-körénk, megfojt a napi események

intenzitása, de a sorok között olvasva

a mélyebb, gondolati rétegeket is felszínre

dobja. Belső világa kitárulkozik, magába

szippant, nincs visszaút. Része lettél a képnek.

 

2019. márc. 30.

 

Mint egy faág

Jékely Zoltán emlékére

 

 

Csontsovány alakja a kis pörge

horgászkalappal, horgászbottal

valahogy mindig odavetül,

mint egy hologram, amikor a Duna-parton

sétálva szívom magamba a lélekgyógyító

levegőt, az iszapszagot, hallgatom

a hullámok zenéjét, nézem a vízfodrok

performanszát. A horgászbot talán

csak eszköz, hogy a belső párbeszéd

beinduljon, verssé sűrűsödjön benne,

talán csak ürügy a belső utazásra,

elmerülés kanyargós léleklabirintusában.

Kiszáll a révből, elindul a parton

megszokott horgászhelye felé, lába alatt

kavicsok zenélnek. Úgy lépked, mintha

szentély felé közeledne. Ahogy törékeny

alakjával a víz fölé hajlik, mint egy faág,

a horgászbot és a vízfelszín háromszöget

képez vézna testével, ebben a háromszögben

megéli a teljességet, ez az ő „szentháromsága”.

 

2019 márc. 30.

 

(Karantének)