Néha, mikor kacag
Néha, mikor kacag, megroppan az ég,
az isten megdöbben, és kihullnak az alkony darabkái
Szívembe magas rózsabokrokat ültettem, úgy vártam,
míg jön és elhozza zárt fehér tenyereiben a méheket
Ilyen nyárban kékülnek a forrás menti dombok
Onnan érkezik ő, ahol csobogó napfény növeszt
tiszta kortyot és csókot a kövek arcán
Ki a megmondhatója, hogy mennyire szeretem,
ha nem az augusztusi forróság s az üveggé hűlő éjszakák.
Olykor kialszanak
Olykor kialszanak bennünk a lámpák,
madarak lángvörös sziluettje, szemünk tükrén suhanók
Megyünk fejlehajtva
Túlhevített alkonyat van, reggeli képek sötét zugaiban
gyakran megmutatkozó képhiba
Ritka egy ilyen pillanat,
szemmel kapaszkodni bele a testtelenbe
Pukkanó kapillárisok naplemezkéket öntenek
bejáratott keringésünkbe
Árnyak lombja, mint az oldalon megfutott homok
a napba omlik
Levelek fényének egymás színén való elcsúszása:
valami spontán emlék a paradicsomból
Mezítlábunk alatt darabkáit a föld morzsolja feszülve,
mint acélsodrony kötelek szikráznak
fájdalomimpulzusokat futtató idegrendszerekben
Kiürült emberek, szürkén úgy gondoltunk a mára,
hogy a temetőkert besétál a városba
Az isten fülre tapasztott kézzel önként költözik
az erdők árnyékába
És pillangót rejtő markok nyílnak a merőleges fénybe,
a sötét bezúzza az ólomüveges pályaudvarokat
Helyette üzenet érkezik a négy égtájra nyíló királyságból.
(Karantének)