Mélyebbre is szállhat, ki bírja még,
de nem láthat mást, lefogja szemét
egy volt-tengert beborító sötét.
Csak bőrén érezheti, mint a hal,
az abroncskemény préselő nyomást,
és pattog a fül, mint jól kifent kard
ha csorbul a süllyedő part fokán.
Holt tengerágy, ma olaj-üledék,
a habok helyén lankás süllyedék,
alföldje csendes folyók asztala,
áradás sem jelzi: itt tenger élt,
s visszaveszi majd, ami az övé.
A hordalék, mint belé vert faék,
szilánkosan tágítja csúf sebét,
ég, fáj a hús, míg hűssel hív a mély.
Holttestként kábán merült, és a víz
baljós nyomása nőtt a mély felé,
hol légszomj és bomló emlék feszít,
félt, de nem sejtett halálos veszélyt.
Azt mondták halott, nem hitte, mégis
kopjafákból koporsót faragott,
temetését megrendezni saját
vérén vette az emlékoszlopot.
Oldott nitrogén bódulatában,
mi búvárok álmodjuk a jövőt?
Légpalackunk, ha fogytán is, kitart,
s a vég talán még elkerülhető?
Megállhatunk, hogy múlttal betelve
hullám mossa el a kábulatot,
míg a rozsdás horgonylánc elenged
s elnyelt szigetünk ismét úszni fog?
Száz év, felbukkan, s a tenger mélye
visszaadja egyszer a halottakat,
kik velünk vannak, ha eltűntek is?
Hívjuk őket, hogy meghallgassanak!
Hogy elmondjuk nekik, megbűnhődtünk,
már láttuk a mélyt és tudjuk, maga
az örvény taszít, a tengerár, ha
önként megyünk, de nem sejtjük hova.
A vizek bénító mélyére leszállok
pörömmel. Új törvényt az ős igazsághoz!
Nevemben senki se döntsön, fellebbezek
az idők szavához, az élet nevéhez,
az Isten fiához, emberhez, az Éghez,
a mélységben szunnyadó ősi gyökérhez
ami még éltet! Nem hagyjuk elfeledni!
Addig merülünk majd, amíg újraéled!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 30-i számában.)