éberség
most lehunyom
a szemem
te mesélj mert én
csak a sorban állásról
vagy a mosogatásról
tudok mélyen hallgatni
és semmi sem
unalmasabb a házimunkánál
te mesélj
én emlékezem
mint a fák gyűrűi
magamban őrizve az ölelést
rostjaimban a vizet
ugye már álmodom
biztosan álmodom
nem a hangod hallom
a szíved dobbanását se
semmit
lehunyt szemmel
térdelek előtted
én az örökkön alvó
könyörgöm
ébressz fel
ébressz fel
vallomás
Fekete út fehér hóban,
véremben élsz, érezlek,
ajkamon a jégkristály vagy,
mélyről jövő lélegzet.
vihar után
Ideülök melléd.
Nem szólsz, nem
kérdezel. Csendben
cigarettázunk,
összeér a vállunk,
ahogy nézzük
az eget és a fákat,
a szürke kékbe vált,
kisüt a nap, még
őrzik a reggeli esőt
a tócsák, mint az esti
szóváltást az agy.
mielőtt elindulnék
Veled álmodtam.
Képzeletből
és vágyból alkottam.
Felkeltem,
még remegek,
még játszanak az idegek,
még verik
az álombéli ütemet,
még itt vagy,
fogod a kezemet.
A reggeli kávém iszom,
összehúzódik s elernyed
a szívizom.
Dobban.
Indulok,
de magammal viszlek,
mint csillagait
a múló éjszaka.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)