Császár Viktória: Versek

2021. január 07., 13:58
László Hajnalka: Superheroine – 2017

Csillagok útja


Süvítve rohan el az éjszaka, akár
Zabolázatlan vadló lelkem fogatában
És nem tudom, hogy én imbolygok,
Vagy a világ képtelen megállni önmagában,

Homályban úszom, s képzelt napfény
A redőnysávokat könnyedén átüti –
Bordáim az indulat vérző gallyakká töri,

Úgy szorítom az égboltot,
Mintha félnék, hogy elveszek –
Pedig jobban rémít, mi lesz, ha
Magamhoz egyszer visszatalálok,
Meddig takarnak majd a könnyek
És szűnnek-e majd az ordítások?

Törik-e szívem, és ha igen,
Hogyan roppan be az akarat,
Szilánkok vágják át bőröm,
Míg álmos viharod magával ragad –

Felhők közt ébredek,
Csend van és sötét,
A valóság pupillámba rebeg,

Ködbe burkolsz, apró
Pillangóként veszek el szádban,
Bőrödbe fonódok, míg sóhajtva
Elterülsz mellettem az ágyban,

Fogva tart az elmém, s
Szívdobbanásod hallgatom,
Ahogy tüskéim magamból kitépem –
Csillagok simítják arcunk, s odafent
A Hold ezüstöt old az éj vizében.

 

Éjfélkor


Elhagyatott benzinkutak, csillagok
Melyeket emberi szem sosem láthat –
Ez pillantásod földi manifesztációja,
Mely összeköt bennünket.
Elfeledett nevek és bőrbe ültetett fájdalomcserjék –
Minden, mi maradhat belőlünk.

Az emberek nem nyitott kapuk,
Lelkem nem a te átjáróházad.
Ha forgatsz valakit, csak játékszered,
Sohasem a játszótársad.

Nem kívánt tagadások –
Itt vagyunk hát mind a ketten.
S tudnám, de nem fogom
Elmondani neked szebben,
Hogyan válj eggyé a végtelennel,
Mely horizontomon nyúlik.
Szeretlek, és ez a szó lemar
Engem egészen a húsig.

Ha létezik kert a szívemben,
Fényei szúrós rózsák, sebzett állatok
És végtelen felhők. Égbolt, mely
Alatt nyugtalan bolyonganak lelkek,
S ha sokáig ostromlod kapuját,
Egyszer talán még beengedlek.

De ha nyári vakációt keresel,
Bizony rossz helyen jársz.
Millió lélek tölti már az űrt
És ha te még bepréseled magad –
Minden egyszerre fog kicsordulni.

Hagyd azt a kaput. Hagyd a dübörgést.
Fogd meg a kezem, s
Miután magad nélkül már
Megtanítottál élni, tanítsd meg,
Hogyan élhetnék újra veled.

Ne akarj oda beférni. Az a világ
Nélküled is épp oly nehéz.
Vedd kezedbe, öntözd a rózsáim,
Ápold a rémült párducokat
Ítéletük óráin – táncolj velük.

Neked adom mindezt egyszer –
Hidd el, én már eleget hordtam.
S bár nem tudom, mit keresel
Oly lelkesen a porban,
Ha tüskék kellenek, megadom – tessék:
Csak ne dobd el magadtól,
Ha kezeidet csontokra marta már
Az aranyszínű festék.

 

Meggybor


Hogy nagy, kék szemei voltak
– ez maradt meg. Vaskos ujjai
és erőteljes pillantása,
nagyanyám mellette, kezében
nugátszínű táska, melyet
ötven karácsony krémjéből
font össze az élet.

Kérlek, mesélj nekem! Hadd lássam
meg a jót és a szépet úgy,
ahogyan te látod, mert úgy
nem láthatja senki más.
És ha már nem leszel velem,
visszazengik robosztus
hangodat a gyümölcsfák.

Kérlek, segíts abban, hogyan éljek –
úgy, hogy a Mennyország
kapuján, ha csak éppen is,
de valahogy még beférjek, és
együtt együnk cseresznyét a fáról –
hallgassuk, ahogy az égbolt
tűnő erőt szuszákol,

Ott, hol bogarak zsonganak és
a fű, ahol fekszem élénk,
mint még soha – hol
fájdalmam múló fantom és a
holnap nem kegyetlen mostoha,

Hol lassan foszlik kékséged,
akár tűnő gyermekkorom,
édes meggybor hint el
hanyag cseppeket az asztalon,

Keresem arcodat, de
puha ráncaid már
sehol sem találom,
mellkasomra mutatsz
és azt súgod:
„A szeretet az egyetlen,
mely átível a halálon.”

 

Si vis amari


Mint erős kábítószer, úgy
Surran át ereimen ez a
Szelídíthetetlen, sajgó vadállat,
Mely suttog minden sejtemnek
– rohan, tipor, meg többé nem állhat –

Hogy feleslegesek az elvek,
Minden puszta vágy, epedés,
Metszőfogak tüzében a gondolat
Csak savanykás, néma lepedék

És kikötője vagyok csupán
Egy végtelen tengernek, mely
A sziklaszirtre kimos – s
Fogalmam sincs, ki vagyok.
Talán a hajó, a part, a torony,
A hullám, mely fejem fölött csap,
Nedves gallyakból tábortűz,
Ha fáradt vándor rongyaiba kap,

A fegyver vagy a töltény –
Éppen az, aki lő, vagy
Kit folyton meglőnek,
Véres rongyok parti tánca,
Titkos suhogása az erdőnek,

Zúgás, mely utat tör magának –
Szelídíthetetlen, sajgó vadállat…

De nem én suttogok és nem én rohanok –
Minden ez, csak nem vegytiszta érzelem,
Átmos a víz, s bár sem füst,
Sem bor nincs, mint
Éhes függő, úgy remegek –
Paradox, de ölni tudnék
Csak azért, hogy szeressenek.

 

Tigrisek királynője


Eszme és érzelem –
Talán ez oly szép szakaszosra
Törött bőrömben,
S abban, ha kezeim
Csillagfoszlányokat hullatnak el.

Ha szempillák rebegnek,
Akár mozgó képregények,
És a nyirkos fatörzsek
Szellők pillantásától égnek,
Boszorkánykalapokat keresek
Sötét hajszáltükrömben,
S egy-egy nyújtózó macskát,
Mely a mélységben megpihen,

Reggelek ártatlanságát, melyet a
Tűző Nap dönt le, és robbant –
Szakít, szétzúz, megsebez,
Míg lent a mélységben
Egy fehér tigris felneszez,
S visszakarmol. Ordít és harap.

Sebeit aztán finoman nyalogatja
Fonott indák takarásában,
Ott fortyog, követel
És elveszik önmagában,
Ráborul az éj, akár csendes
Őszi lepel, ám lépteiben
Még nem a halál vesztegel.

Szőre kihullik, karma megkopott –
Büszkén dudorodnak a bordák,
Zöld fészkéből már ki sem kel.
Madarak csiripelnek, ahogy
Elé térdelsz és végigsimítod kezeddel
Forró arcát – ő remegve kap beléd,
Közhelyek párásítják el riadt, barna
Szemét, melyből sűrű könny folyik.

Lecsukódik szemhéja,
Közben egyre halkabban liheg,
Atomjaira bomlik a porban –
Szóródik, vibrál, csillog és újra tapad,
Míg egy fedetlen test kezeivel átfogja a tied,

Hajában az éjszaka börtönének rácsa,
Bőrében tisztaság, szemeiben remény –
Arca mézpuha, akárcsak az enyém,
És a rebbenő hajnali fény
A szeretet finom, vöröslő ékszerét
Csillantja meg tenyereidbe hajtott fején.

 

(Karantének)