Cseke Róbert: Versek

2020. szeptember 14., 10:00
Fazakas Barna: Felfedezés (40 × 40 cm, 2018)

Fehérből lesz a végtelen – ez a megnyílás elve

Japán rózsaként köpül a fehér naplemente – gyors

forgalomtól zengő nagyvárosi bulevárdokon, ipari

parkok füsternyői alatt kinyújtózva, egy mankó nélküli

új világban, bekapcsolódó dohogások fehér rémületébe

fagyva, önnön szégyenkezésünkbe bele-belerogyva,

bőgő hangszerek parazsától hevülve mindennapjainkban

szép utódjaink levetett selyemruháit, a grimászokat,

amelyekben mindig felpofozatlanok vagyunk,

a lelkes liturgiákat és a léghajókat, majd a repülés utáni

hányinger-keringőt s a verstudás előtti pillanatot –

a jávai macska korszakát betűzgetjük.

Érezni, ahogyan a fehérből lesz a végtelen: a horizont

szimatolása bennünk – amint nyomja magát, simul és

koppan – újra visszatér távolodó félrefüggőségünk

a tökéletlen, a felsorolás vagy a megnyílás érthetetlensége

felé, a csókok és zafír ajkak csobbanásának művházába,

hol a kimérendő szerelmet soha meg nem értjük.

 

Étek a szemnek, a szájnak

Merengő semmikben hiszek: a föld által felszürcsölt hóban,

a rózsaszín-szürke ködben, a disznóól romos ürülékszagában,

a könnyű emlékfoszlányokban, sírás-itta szemeid melegségében,

sovány vádlidban, combjaidban és legfőképpen a közelség

tartalmatlanságában, csobogó megalázkodásodban.

 

Esténként borzongó mélység lövell a szobahomályba, a testekbe,

a tapogatózás ürességébe, az elhalt szerelem kietlen hörgéseibe,

a készületlen nőnemű csodába – amint újra s újra belehunyunk ebbe a

tévelygő mozgásba, gesztusainkban csontváz-szakállú dicséret terem.

 

Ólomszínű hasad kerül föl az égre, alant pedig föld-testem nyeli

éltető nedveidet. Majd jönnek az újabb gyönyörtettek: együgyűen

tűnnek el a húsok a porcok kiöntött, keserű illatában, rángósávba

torzul az ép női test. Néha pléh-pompás körmeivel gyötör a

sejtemiglen-visszanyúló, kiengesztelhetetlen vágyakozás.

Ezekben a pillanatokban egy újabb pusztaság csendül

 

össze: mint ökrök esdekelünk a talált szerelemben, mérték-

telen szelek csapdosnak vizes bőrünkön, reményteliség

 

havával telik meg a szem, a száj.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)