Meglepődött a ló, kengyel,
midőn Bem apó, a lengyel
hős honvédő hadsereggel
belovagolt kora reggel.
Várta őt az egész város,
levett kalappal a gyáros,
mezítlábas és dolmányos,
előkelő hölgy, nagyságos,
főkötős, kendős. Kocsmáros,
boltos, rőfös, paszományos,
patkoló kovács, mészáros,
csizmadia és csapláros,
s mind, akinek őse magyar,
meg akinek szíve magyar,
s negyvennyolcban egyet akart,
sorba rendeződött hamar,
sorfalat állt, fejet hajtott.
Lélek lélekig áramlott,
a tisztelettől meghajlott
Kolozsvár hős Bemről vallott.
Lova Bemnek büszkén lépdelt.
Hölgykoszorú előlépett,
s Bemnek dicső harca végett
átadott egy szép emléket:
Történelmi az ereklye.
E míves szablyát viselte
egykor Erdély fejedelme.
Mától Bem apót illesse!
*A kolozsvári nők 1849-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelem egykori kardját vásárolták meg és ajándékozták Bem Józsefnek. A penge egyik oldalán az 1643-as évszám szerepel, másik oldalára ezt vésették: „Emlék Bem hős vezérnek a kolozsvári nőktől 1849”
Negyvenegy év telt el csendben.
Ezernyolcszázkilencvenben,
július harmadik napján
Déva fölött és Vízaknán
összeesküdtek a felhők:
„Ki született akkor, felnőtt.
Tudja meg az igazságot,
lássa meg, mit még nem látott!”
S hol „négy napig” ágyú dörgött,
most menny dördült, eső ömlött,
vihar tombolt, zokogott ég,
sírt a felhő. A csapadék
lezúdult a sóbányába,
vízzel teli nagyaknába.
Víz hozott fel öt tetemet,
hírül hozni rettenetet.
Vízaknai sóbányának
egykor lezárt aknájába
rajtuk kívül ledobatott
négyszázötven hősi halott.
Sónak, víznek volt a tiszte,
romlatlanul megőrizze
a hatalom bűnjeleit:
honvédjeink holttesteit.
Nem volt, aki mondjon átkot,
legfeljebb a miatyánkot
morzsolták el a mieink;
s eggyé váltak a lelkeik.
A posztóból honvédmentét,
bőrből tokot, rejtsen pengét,
vég selyemből honlobogót,
harangokból ágyúgolyót,
hegyek ormán fedezéket,
Kárpátokban menedéket,
tarka rétből csatateret,
csatatéren nyughelyeket.
Réten, kinek lett nyugalma,
legyen áldott annak hamva!
Hősök nevét, ütközetek
helyét őrizd, emlékezet!
A toronyban fütyül a szél.
Nem mozdul a harangkötél,
nem hív harang a misére,
temetésre, esketésre.
Nem kondul meg egyet, kettőt,
nem jelzi a tizenkettőt,
falu népe mégis ott van
imádkozni a templomban,
belülről a harang hangját
évszázadok óta hallják.
Giling-galang, giling-galang,
a felszentelt faluharang
őértük küzd a csatában
ágyú, golyó alakjában.
Harang, ha zeng honi tájon,
eszembe jut Gábor Áron…
Elég volt, ha rágondoltál.
Különítmény állt a hídnál.
Elzárta a szabad utat,
rést hol nyitott nemzettudat.
Elég volt, ha szóba hoztad.
Felzárkózott csendőrosztag,
villámló fény csendőrkardon
villogtatta, nincsen pardon.
Elég volt, ha énekeltél,
tapsoltál vagy éljeneztél,
sorakozott komor, zordon
karhatalmi rendőrkordon.
Ó, Március! Mementónak,
égi jelnek, intő szónak,
iránytűnek maradj velünk!
Légy örökké szent ünnepünk!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)