tél volt s a hó friss pelyhekben hullott
jöttél szembe én meg rád nevettem –
Csak lélekjelenlétemen múlott
hogy azonnal beléd nem szerettem
*
illatcsapda-öled
most szűk ösvényre csalja
tétova testemet
s dús lótuszként befalja...
*
tűlevelekből kinőtt jeges tőr
immár mindenből kék fagy árad
a tél e buja vén voyeur
levetkőztette mind a fákat
*
az idő is mind gyakrabban
s gúnnyal magamra hagy
lesz ez még jobb és szebb is –
hát persze… majd ha...
*
a fény vagy a tárgy okozza
s csalja elő a könnyet?
fontolgatod – soha már
hát soha nem lesz könnyebb?
„Min ábrándozol, dalnok,
visszhangtalanul, csendben,
hol lelked csak, mi rebben –
pihenj le, mon ami”...
De lenne itt még valami,
ám azt most elfeledtem...
„Nézd azt a fényt az égen,
mint madár húz merészen...”
A lelkem az! „Tudom.”
Tovább viszem keresztem,
mit magamnak szereztem...
„Segítek majd. Fogom.”
Párszor elvérzett versezetekkel
nehezen fogsz csatákat nyerni...
Próbáltad már, ám kelletlenül
válaszul ez jött: „Uram, csak ennyi?
Ősz koponyával ma mit akar?
Abból nem támad, max. kifordul a dal…”
Pedig egy jó vers forgószelet kavar,
s ha vénülünk is, a dal kitakar,
s bár talán néha elnehézkesedünk
s nyálazunk – papírpénzt s oldalakat,
büszkén vagy megszégyenülten
hajdan írt szavakat,
leginkább szarokat...
Jó volna önfeledten
nem Medúzára nézve
látni kővé meredten
régi hős ágycsatákat
hibátlan testeket
s korlátlan zajos vágyat
mit szégyen sem követ
de elégedett sóhaj
vállakon elomló
illatos sátoros haj
s ismétlést sürgető
csókba fúlt duhaj óhaj
amikor a szavak
a hitetés rosszlányai
amikor nincs már bennük
a kőtáblák sorséneke
a csak egyszeri döbbenet
amikor kiszakadna
de nem lehet
Ezernyi csapda közt
kerítjük a titkokat
madarak visszahullnak
világok lángra gyúlnak
amikor a szavak
már nem jelentik
önmagukat
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)